Tanúim vannak rá, hogy amikor Pálfi György kirakós játékának vetítése után felálltam az Uránia zsöllyéjébõl, azt mondtam: „ez életem filmje”. No, de legyünk tárgyilagosak, õrizzük meg elfogulatlanságunkat. Újranézve az összeállítást, elkezdtem számolni a snitteket. Nagyjából tíz percig bírtam. Addig 205 snitt pergett le. A Final Cut sztoris része a hosszú-hosszú vége-fõcím elõtt a hetvennyolcadik percben ér véget. Tessék akkor átlagolni, aránypár, meg egy kis számolás: nagyjából ezernégyszáz-ezerötszáz beállítás. De nem errõl van szó. Mi több, ez teljesen érdektelen. Miképpen az is, hány filmbõl vett jelenetbõl jön létre az összkép. Ha jól figyeltem, A vihar kapujában a listavezetõ. Kurosawa remekmûve legalább hétszer-nyolcszor tér vissza, a magyar filmek közül a Szindbád négyszer látható.

Kapkodják a képeket – mondta nagynénikém gyerekkoromban az ötvenes évek filmjeit kárhoztatva. Itt kapkodják csak igazán. Akad olyan snitt, ami másfél másodperces és a leghosszabb sem tart 8-10 szekundumnál tovább. De ez sem érdekes. Hogy akkor micsoda? Ami közben van, ami gondolat, érzés, benyomás az agyban, szívben, lélekben összeáll. Az eizensteini montázs, meg a Kulesov-féle kísérlet, hogy 1 + 1 az kivételesen – nem csalás, se ámítás – nem kettõ, hanem valami harmadik, amit ott sincs a vásznon, csak a hatásában van jelen. Ebben az értelemben tényleg oktatófilm Pálfi mozija. Lehet vele szemléltetni a mozgásban vágást, azt is, hogy az olló hogyan teremt teret, hogy a nézésirányokkal miként lehet játszani, és így tovább. De hát nem ez itt a leglényegesebb.

Akkor hát mi? Ne siessük el a választ. Ha egy filmszínész, egy húzónév vászonjelenlétébõl össze lehetett rakni egy n + 1-dik történetet, amit soha nem forgattak le akként, amint látható, hogy a csudába ne lehetne egyberakni sok-sokezer alkotásból egyet, machete helyett vágóollóval – persze, tudom azzal se, hanem csakis digitálisan – végigszántani a celluloid-dzsungelen. Ha megvan a téma, már könnyû a munka. Bán Róbert valamikor a nyolcvanas évek elején összevágott egy mozgóképet A Jávor címen, felhasználva a magyar hangosfilm elsõ sztárjának kortársi történeteit. Aztán a Cinema Paradiso legvégén mi is elérzékenyülve nézzük a mozigépész hagyatékát, a filmekbõl kicenzúrázott csók-jeleneteket. Pálfi és jobbkeze, dramaturgja, társrendezõje, Ruttkay Zsófia a szerelemrõl „forgatott”, amikor archívumok mélyén, vágószobák csendjében összeollózták ezt a verhetetlen szerelmes filmet. Verhetetlen, mert a hangosfilm minden korszakából van benne valami, Chaplintõl az Avatarig. Bizonyára tévedek, mert ez a film igazából nem a vágószobában született. Ott kellett érlelõdnie a két alkotó fantáziájában évek óta.

Azon tûnõdöm, meg lehetne-e csinálni ugyanezt száz-kétszáz vagy ötszáz híres regénnyel, a világirodalom remekeivel. Hogy egy mondat A pármai kolostorból, egy rövid bekezdés a Bovarynéból, szavak, szavak a Bûn és bûnhõdésbõl és A Mester és Margaritából, az a mondat feltétlenül, hogy „kézirat sosem ég el”. Mennyi idejébe telne egy írónak – egyedül nem is lenne képes ilyesmire, csapatostul kellene a regényszövegekre rátelepedni – , hogy összejöjjön egy épkézláb történet a Színek és évek, a Kazohinia meg a Fekete kolostor és a többiek nyomán. A filmesek dolga azért könnyebb, mert a mozgóképek kockái jobban beleivódnak a tudatunkba – majdnem azt írtam, hogy a tudatalattinkba –, mint a regénymondatok. Hogy könnyebb dolga lenne a filmeseknek? Ugyan dehogy. Éppen ellenkezõleg. Az író leül és remekmûvet ír vagy selejtet, avagy a kettõ között valamit. A szegény, a mindenféle értelemben szegény filmes csak álmodozhat. Neki stáb kell, és nem lehet az asztalfióknak forgatni. Szegény ember vízzel, a szegény rendezõ a vizuális memóriájával és az archívum közbejöttével fõz.

Már-már sziszüphoszi munka ez. Kiszedni a snitteket, megkeresni mindnek a helyét, úgy hogy ha lehet ütõsen hasson. Hogy a fiatal Depardieu bámulja Sharon Stone keresztberakott combjait, és Anthony Perkins vessen félõrült tekintetet a csábítóan rövid szoknyára. Elmondva ez így nemigen hatásos, de a nézõtéren biztos és nagyszerû poén. Épp ezért ezt a mozgóképet csak vetítõben lenne szabad nézni, ahová el kell zarándokolnia a közönségnek. Tévé-képernyõk elõtti családi létszám, vagy laptopok magányos bámészkodása elemzésre jó ugyan, de nem eléggé hatásos. Kell a mozi-érzés, hogy idegenekkel vagyunk együtt a félhomályban, és ugyanazt az álmot lessük meg, tisztes, mert legális voyeurködésünk közben.

Micsoda sztárparádé! Nincs az a producer, nincs olyan olajmágnás, aki ki tudná fizetni ennyi húzónév gázsiját. Kezdjük a hölgyekkel. Lilian Gish, Paulette Goddard, Greta Garbo, Vivien Leigh, Rita Hayworth, Marilyn Monroe, Ingrid Bergman, Audrey Hepburn, Sophia Loren, Masina, Moreau, Gena Rowlands, Liza Minelli, Deneuve, Binoche, Bellucci, Sophie Marceau – és a felét sem említettem a világsztároknak, akik villanásnyi idõre megjelennek. Nézzük a mi sztárjainkat is, akik azok voltak egykoron, és akik mégsem lehettek azok, mert a szocializmus egyenlõsdije büntette az egy fejjel kimagaslókat. Gábor Miklós, Soós Imre, Darvas, Latinovits, Madaras, Cserhalmi, Kozák. Semmivel se rosszabbak Delonnál vagy Mickey Rourke-nál. Sõt.

Kell egy csapat? Hát megvannak. Ilyen színészekkel csak bombasikert lehet „forgatni”. Összeáll egy történet a számtalan snittbõl. Indul a napi rutin, zuhany, borotválkozás, öltözködés. Találkozás a Nõvel. (Bocsássák meg a feministák, meg a gender-kutatók, ám amikor e filmek túlnyomó többségét forgatták, õk még sehol sem voltak, és a férfiak egy része, talán többsége, nagybetûvel gondolt a Nõre.) Egy ígéretes kapcsolat kezdete. Bocsánat, nem egy, számtalan bemutatkozás, régimódi kézcsók, tekintetek, epekedõ pillantások. Az új kapcsolat reménye, a legszebb várakozás az elsõ ölelésre, aminek az ideje el is érkezik, szex és meztelenség, egy-két (pontosan két) pornóba illõ villantás, de nem ez a fontos. A rajongások, vallomások, várakozások, randevúk, olykor egy kis balhé, verekedés a nõért, aki hûségesen vár háborúból, emigrációból, bárhonnan érkezõ párjára – ezért is bocsánatkérés dukál, de ezen filmek többsége még egy régimódi világrendben fogant, ahol a férfi kockáztatott és gyõzött, általában mindig gyõzött, a nõ pedig, õrizte az otthon melegét, a kapcsolat tüzét, a helyet, ahová mindig vissza lehetett találni. Boldog idõk!

Réges-rég, a zenetörténet békeidejében, létezett egy olyan mûfaj, amit franciául pastiche-nak, olaszul pasticcio-nak hívtak. Azt jelentette, hogy pástétom, azaz olyan zenei eledel, melyet korábban már sikeres darabok kedvelt részleteibõl állítottak össze nem kevésbé avatott, kései muzsikus kezek. Most itt van ez a mi pástétomunk, mert tagadhatatlan, hogy ez egy magyar film, magyar szellemi termék, és nemcsak a benne megjelenõ honi részletek okán. Mert meglehet, hogy sok száz jogtulajdonosa van szerte a világban, de így, ebben az összetételben csak a miénk, Pálfiéké, a kieszelõ és kidolgozó csapaté, meg a magyar közönségé, akikhez remélhetõleg egyszer szélesebb körben, mint egy filmszemlei premier, eljut majd ez az üdítõ dolgozat. Nagydoktori, az biztos, és ott a vége fõcímben a teljes forrásjegyzék.

  Hogy csak a szakmának mond valamit? Hogy sorozatokhoz butult mai átlagnézõnek mit sem jelent? Nem hiszem el. Aki megússza ezt a filmet hahoták és könnyek nélkül, az nem nézõ, hanem lelketlen robot.

  Hogy oktatófilm? Kikérjük magunknak a mozirajongók nevében. Hogy fontos filmtörténeti adalék, ez már elfogadhatóbb állítás. Igazából azonban – akár akarták a szerzõk, akár nem, merthogy a Pálfi–Ruttkay duó igenis szerzõje ennek a mûnek – szerelmes mozi-álom. Vallomás a moziról, az egytermes imahelyrõl, ahol a gépész celebrálja a misét, a falakon „körben szentképek”. Vallomás a szerelemrõl, amiért egyedül érdemes élni. Hitvallás a mozi-szerelem mellett.

Vége a filmnek. Kivilágosodik a terem, a gépész odafönn kikapcsolja a vetítõgépet. A közönség felkászálódik, kiszédelegnek az utcára. A valóságba. Abba a sivárba. Két úr marad ülve a nézõtéren: Mándy Iván, aki második – mit második? elsõ! – számú otthonának tekintette a mozit, és egy francia úr, egy bizonyos André Bazin nevezetû, aki írogatott ezt-azt, olyasmiket, hogy a mozgókép bebalzsamozza az idõt. Õk ketten várják a folytatást. Da capo.

FINAL CUT – HÖLGYEIM ÉS URAIM! – magyar, 2012. Rendezte: Pálfi György. Dramaturg: Ruttkay Zsófia. Zene: Barna Balázs. Vágó: Czakó Judit, Szalai Károly, Richter Nóra, Lemhényi Réka. Hang: Zányi Tamás, Balázs Gábor. 80 perc.

A cikk közvetlen elérhetõségei:
	offline: Filmvilág folyóirat 2012/06 32-33. old.
	online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=11074

Cikk értékelése:

szavazat: 840 átlag: 5.3