KönyvA hagyma és a liliomHegedűs Zoltán
Valamikor, amikor már volt emberi tudás, de tudomány még nem létezett, amikor a fizika még filozófia volt, a természet leírása költészet, az embernek és végzetének erkölcsi szemlélete sorsdráma, a mitológia sem volt még hétköznapi. Hétköznapivá századunkban lett, miután az ész, a hatalommá lett tudomány már azt képzelte, hogy örökre szétfoszlatta ködképeit. De nem azt a rendeltetést melyet a mítoszok, legendák hősei a tudatban, s a tudat mélyén betöltötték; nem azt az igényt, mit az emberi lélek irányukban támaszt; ezt elégítik ki – legközvetlenebbül, a maguk érzékletességével – a filmhősök a mozivásznon.
Egyediségükben, konkrét meghatározottságukban – vagyis: ahogy látom őket, követem mozdulataikat, indulataikat, átérzem érzelmeiket a moziban, – ebben rejlik tömeghatásuk; ahogy átélem, anélkül, hogy létükben érteném őket, különösebb erőfeszítésre késztetnék intellektusomat: az érzékek szintjén passzív élményt nyújtanak. Ez ereje és veszélye is annak a nyelvnek, melyen a filmművészet beszél.
De számos eszköze is van már, hogy az élményt az intellektus szintjére emelje, elvont gondolatokat is közöljön, hőseit, drámájukat, konkrét tárgyiasságukban mutatott világukat fogalmi szinten is megértesse. Ezeknek a filmnyelvi eszközöknek, illetve ezeket a kifejező eszközöket művészi szinten alkalmazó modern filmeknek elemzését, összefüggéseiket, szemléleti sajátosságaikat, stílus-meghatározásaikat fejti ki francia nyelven tavaly megjelent könyvében Bíró Yvette (Mythologie profane).
Hogy ezeknek a filmnyelvi eszközöknek, szemléleti sajátosságoknak létezését, értelmezhetőségét mennyien s milyen szellemi nagyságok is kétségbe vonták a filmtörténet során, annak illusztrálására a szerző idézi mindjárt a könyve legelején Thomas Mann egy észrevételét a nagy író által éppen nem különösebben tisztelt filmművészettel kapcsolatban: „Hogy van az, –– így Thomas Mann –, hogy a moziban az ember kész mindig sírni, mi több, bőgni mint egy pesztonka? Ez a megdolgozatlan anyag a vásznon, mely nem ment át semmiféle megformáláson, amely úgy van a képen, ahogy a természet adta, szinte meleg, s az embert lénye mélyéig áthatja, mint a hagyma vagy a liliom.”
Mindenekelőtt – s ez Bíró Yvette fejtegetésének alapgondolata – - a filmben nincs közömbös tárgyi világ, környezet, dolog, nincs „ahogy a természet adta”, mely független volna az embertől; ha így van, akkor az nem a filmművészet szegényessége – mondja a szerző – hanem egy valamely filmé, melyet üresen hagyott alkotója. A hagyma és a liliom nem önmagukért vannak a filmben, hanem azért a jelentésért, amit a filmen mutatott közegben, életfolyamatban, társadalmi képletben képviselnek. Élnek, vagyis szituációba kerültek az emberrel, s ha csak egy átfutó árnyék, vagy tovatűnő hangulat erejéig, valamit kifejeznek belőle, titkot árulnak el róla. Ez pedig azt jelenti, hogy nem egymaga, s főleg nem kizárólag a sztori hordozza egy film mondandóját. Ezzel pedig előtérbe kerül a mozgókép, s mindaz, ami történhet vele a filmben a montázs, a ritmus, a kompozíció, az asszociációk, jelképek révén, már nem pusztán formai elemként, hanem – a mit és hogyan dialektikus egysége folytán – olykor a sztorinál lényegesebb tartalmi jelentésként is. Az út azonban sikamlós; aki fejtegetésükbe kezd, könnyen eltévedhet saját fantáziája labirintusában. Éles szem, nagyfokú művészi affinitás, biztos stílusismeret, kritikai érzék, széles körű műveltség kell ehhez; Bíró Yvette-nél mindehhez hozzájárul még a szigorú logika, a szemléltető erő, s elegáns magabiztosság.
Minderről egyébként a magyar olvasó maga is meggyőződhet, mert a Hétköznapi mitológia egy része egyetemi előadások eredményeként, egy korábbi megfogalmazásban itthon is megjelent A film drámaisága címmel. A Filmvilág akkor a szokottnál terjedelmesebb írásban méltatta a könyvet. „Bíró Yvette könyve gazdagon és sokoldalúan tárgyalja a modem – a mai és a tegnapi – film kifejezésvilágának (...) megnyilvánulásait, mintegy a mai filmi világkép bölcseletévé összegezve jellemzését, de némiképp hiányoljuk (...) a történetiség mozzanatát.” (Gyertyán Ervin). Amit egyébként a könyv sem tagadott, csupán azt mutatta, hogy szerzőjét a film absztraháló képessége, az elvont filmi gondolatok közlésének kitolható határai foglalkoztatták elsősorban, ebben látta a film jelen fejlődésének útját, ehhez keresett, anélkül, hogy a történész szerepét is vállalná, „elfogultságának” megfelelőbb példákat a modern filmművészetből.
Egyébként a „történetiség mozzanata” hiányolható a közben tartalmilag kibővült, szélesebb látóhatárra kitekintő, alaposan megnőtt dokumentumanyagot felölelő francia változatban is. Elsősorban figyelemre méltó a szerző friss érdeklődése a szociológiai problémák iránt; a mérhetetlenül felduzzadt világvárosok magányos tömegeinek elgépiesített, sivárrá vált életformájáról fest szemléletes képet, megpedzve, de ki nem dolgozva a gondolatot, hogy a film ebben a szüntelen, sztereotip életáramlásban találja meg kifogyhatatlan témáit és jelképeit; a tömeges magányban elidegenedett, kiszáradt lélek pedig a filmek futószalagján gyártott hétköznapi mitológiákból merít némi reményt és pillanatnyi enyhülést.
Új vonás a korábbi változathoz képest a sűrű strukturalista és nyelvészeti fejtegetések, utalások, főként a tudat és a kommunikáló film egymásra hatásáról, egymás tükrözéséről, dialektikus függéséről szóló fejezetben. De aligha is lehet ezekről a kérdésekről Lévi-Strauss nyelvén francia értelmiségieknek másképpen szólni. Megőrizte viszont az új könyv is szerzőjének finom elemzőkészségét, világos okfejtését, régi meggyőző erejét; ahogy kifejti egy-egy film képei mögül az alkotók rejtett arcvonásait. Mert változatlanul azokat a filmeket szereti, amelyekben jelenvalónak érzi az alkotó szubjektumát. Nem a szakmai ügyességet, nem a rutint. A lélek művészetét; halk üzenetét, amelyről makacsul állítja, hogy a filmekben is föllelhető.
Yvette Biro: Mythologie profane (Éd. Lherminier, 1980)
| Cikk értékelése: |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  | szavazat: 1431 átlag: 5.53 |
 |
|
