Az Isteni színjáték minden kétséget kizáróan legvirulensebb része, a pokolbéli utazást megéneklő első rész ezúttal egyedi bábanimációs feldolgozást kapott. Sean Meredith munkáját nem elsősorban az aktualizálás heveny igénye teszi emlékezetessé (Dantéhoz hasonlóan a legtöbbször zsúfolt metropoliszok képében megjelenő bugyrokat Meredith többnyire közismert kortárs figurákkal népesíti be, politikusokon és színészeken át egyéb közszereplőkig), hanem a megjelenítéshez választott technika. A viktoriánus korszak bábszínházait idéző keretezésben Dante eposza kézzel rajzolt és papírból kivágott figurákon keresztül kel életre. Mint azt a megvalósítás technikája is mutatja, az alkotók posztmodern tiszteletlenséggel és olykor kifejezetten infantilis humorral nyúltak az alapanyaghoz: az eredeti szöveg vizuálisan legígéretesebb motívumaiból építették újjá a Pokol köreit, eközben nem tartózkodva az aktuálpolitikai kiszólásoktól sem – esetenként a South Parkot idézően blaszfém és szatirikus tükröt tartva a XX. és XXI. század nyugati társadalma elé. A Dermot Mulroney hangján megszólaló címszereplő egyszerre flegma és melankolikus hanghordozásával a nagyvárosi környezet atmoszféráját erősítve sajátos noir-hangulatot ad a Vergilius vezette utazásnak, ám Dante 2007-es Pokla az enyhe műfaji áthallás ellenére sem lép ki a zabolátlan szatíra keretei körül. A digitális effekteket teljességgel nélkülöző kézműves megvalósításnak és a politikai korrektség látszatát is elvető közelítésmódnak köszönhetően Sean Meredith filmje az esetenként becsúszó fáradtabb gegek ellenére is üdítően friss mozi, amely Bill Plympton és a külön betétben megidézett Phil Mulloy munkásságának szabados abszurditását feszítette rá a Dante műve által szolgáltatott gerincre és vegyítette kamaszos hevületű társadalomkritikával. A South Park tizennégy évadja után már kevéssé átütő, de még mindig szórakoztató recept.
