KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
   1979/szeptember
• Létay Vera: Huszonkét év után...
• N. N.: Ön hogyan szerkesztené az új Filmvilágot?
• Zsugán István: A Nagy Motívum igézetében Beszélgetés Huszárik Zoltánnal a készülő Csontváry-filmről
• Fekete Sándor: Egy hajdani filmkritikus jegyzeteiből
• Szentmihályi Szabó Péter: Bérházi cirkusz A kedves szomszéd
• Faragó Vilmos: Hab habbal Mese habbal
• Matos Lajos: (Film)csillagok háborúja Csillagok háborúja
• Szász Imre: Buffalo Bill Buffalo Bill és az indiánok
• Presser Gábor: Amerikai meghatódás Az utolsó valcer
• Lisztov Viktor: Történelem a kamerák előtt 60 éves az államosított szovjet filmgyártás
• Lenin Vlagyimir Iljics: Rendelet... 60 éves az államosított szovjet filmgyártás
• Lunacsarszkij A. V.: Az állami filmgyártás feladatai Szovjet-Oroszországban 60 éves az államosított szovjet filmgyártás
• András László: „A nagy bolond” Luis Buñuelről
• Bikácsy Gergely: Az álmok büntető-expedíciója Beszélgetés Weöres Sándorral és Károlyi Amyval Buñuelről
• N. N.: Luis Buñuel filmográfiája
• Sándor Pál: Akik a bőrüket viszik a vászonra Részletek egy soha le nem készülő színész-tanulmányból
• Bajor Nagy Ernő: Mozinézőben Budapest peremén
FESZTIVÁL
• Osztovics Ágnes: Moszkva, 1979
LÁTTUK MÉG
• Bikácsy Gergely: A leprás nő
• Bende Monika: Dráma a tengerparton
• Csala Károly: Két anya
• Csala Károly: Pirkadat
• Kulcsár Mária: Iskolai valcer
• Saár Krisztina: Won-Ton-Ton, Hollywood megmentője
• Iván Gábor: Júlia
• Loránd Gábor: ... és újra szerelem
• Bársony Éva: Alkalom szüli a tolvajt
• Székely Gabriella: A kívánság fája
TELEVÍZÓ
• Nemes Nagy Ágnes: Jókai Móric bánata
• Csala Károly: „Mindegy, ki fog lőni a trónörökösre” Suksin-évforduló
• Ancsel Éva: Kishitűség és nagyhitűség
• N. N.: Mutatóujj
• Ungvári Tamás: Kojak, Columbo és társai
KÖNYV
• Nemeskürty István: A magyar film egy kanadai szemével
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Kritika

Farkasok ideje

Megrendezett anarchia

Ágfalvi Attila

Szerzői apokalipszis, mesterséges végítélet. Haneke új filmjében elszabadul a pokol, de nem elég hitelesen.

 

Michael Haneke legújabb filmje antiutópia, abból a fajtából, mely nem a meghatározatlan jövőben játszódik, hanem történhetne akár napjainkban is. Szabályos átlagcsalád (papa, mama, két gyermek, középkategóriájú autó) érkezik nyaralójába, melyet azonban, legnagyobb meglepetésükre, ismeretlenek foglaltak el (egy másik átlagos, noha némileg idegennek tűnő család). Az alaphelyzet tragikusra vált, amikor a betolakodó férfi váratlanul, minden előzmény nélkül lelövi a családfőt. A film innentől kezdve átvitt értelemben és fizikai valójában is elhomályosodik, elsötétül, és megkezdődik az elárvult család kálváriája: hirtelen egy idegenné vált világban találják magukat, allegorikusan-szimbolikusan is értelmezhető, ugyanakkor fájdalmasan valóságos eseményekből értesülünk arról, hogy anarchia uralkodott el az addig ismerős tájon, idegen akcentusokkal beszélő embercsoportok kószálnak mindenfelé, s végül mindenki egy vasútállomáson zsúfolódik össze, várva a megváltó vonatot. Hogy az allegória, ha nem is túl eredeti módon, de legalább őszintén giccsbe forduljon (ahogy azt az Európában művészfilmnek nevezett filmtípus egy bizonyos fajtájától az erre érzékenyek el is várják), a végén kis híján egy gyermek önkéntes tűzhalálára is sor kerül, de ezt a film egyetlen őszintének ható emberi gesztusa szerencsére megakadályozza, így a záró képsorokon, megint csak az említett műfajra jellemző módon, talányosan optimista végkifejletet láthatunk.

Haneke eljárásának végeredménye némiképpen Proust egyik regényhősére emlékeztet, aki, ha valamit jellemezni akart, a kiemelendő jelző mögé kényszeresen továbbiakat tett hozzá, de úgy, hogy az első hatását a következő mindig gyengítette, nagyjából oly módon, hogy „a táj paradicsomi, szép, sőt kellemes volt”.

Haneke filmjét látva meggyőződhetünk róla, hogy az időnként valóban apokaliptikus jeleket mutató világunkat képes színpadias drámává rendezni, és közben még problémákat is tárgyal. Kevésbé cinikusan fogalmazva: bárki, aki érzékeny jelen korunk nyomasztó gondjaira, így a filmben is áttételesen megjelenő létbizonytalanság, a fokozódó és egyre inkább általánossá váló erőszak, a vallási-politikai menekültek kiszolgáltatottsága iránt, nyilvánvaló empátiával nézi az ezen szörnyűségeket taglaló műveket. Ha azonban egy filmrendező az önmagukban is elszomorító tényekre úgy próbál rátenni még egy lapáttal, hogy azokat egy tökéletesen valószerűtlen, ugyanakkor erősen szubjektív történeti keretbe foglalja, akkor sajnos éppen hogy gyöngíti a mondanivalóját, hiszen a néző azt látja, hogy ezek a borzalmas dolgok valójában csak a szerző agyszüleményei. Persze számíthat arra a némiképpen idejétmúltnak ható, s ezért tiszteletreméltónak érzett európai filmes hagyományra, ami az „önálló világ megteremtését” vitán felüli érdemnek tekinti, sőt nemegyszer a megtisztelőnek szánt címke – „szerzői film” – szükségszerű előfeltételének is. Csak hát vékony jégen jár az, aki ilyesmire vállalkozik. Ha nem elég tehetségesen, vagy akár csak ihletetten fog hozzá, akkor a végeredmény élvezhetetlen, nézhetetlen, mi több, ellenszenves film lesz. Vannak kiemelkedő tehetségek, akiknek sikerült (legalábbis rajongóik szerint) az effajta valóságos eseményekből kiinduló, de azoktól elemelkedő „világ-újrateremtés”, mifelénk Tarkovszkijt szokás megnevezni, mint ennek a típusnak a mesterét. Az azonban még a transzcendenciára kevésbé fogékonyak számára is világos, hogy míg Tarkovszkij igazi formateremtő művész volt, addig Haneke az ilyen mutatványhoz szükséges eredetiséggel, önálló látásmóddal, legfőképpen pedig mondandóval nem rendelkezik.

Személyes értékmérőm szerint hozzáteszem, hogy az egyik leginkább árulkodó jele mindennek Isabelle Huppert erőtlen, szürke alakítása – kedvenc filmszínésznőmet még soha nem láttam ilyen kedvtelennek, unottnak, észrevehetetlennek. Ha másért nem, Haneke már ezért a bűnéért megérdemli, hogy tovább gyötrődjön mesterkélt világában.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2004/05 57. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=1901