KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
   1979/november
SZOVJET FILMEK FESZTIVÁLJA
• Csala Károly: A messzeség – közelről

• Bársony Éva: Maupassant, jutányos áron Útközben
• Almási Miklós: A Holdbeli Öreg Minden szerdán
• Báron György: Kitörés a Vidám Parkba A kis Valentínó
• Faragó Vilmos: Mi bajom a magyar filmmel?
• Bikácsy Gergely: A márvány és az ember
• N. N.: Andrzej Wajda filmjei
• Pap Pál: Varsói beszélgetés Andrzej Wajdával A Márványember magyarországi bemutatója előtt
• Bacsó Péter: Örkény és a Babik-mozgalom Beveztés egy soha el nem készült filmhez
• Örkény István: Babik Forgatókönyv-részletek
• Bacsó Péter: Babik Forgatókönyv-részletek
• Papp Zsolt: Holocaust avagy: a mindennapi élet pszichopatológiája
• Csurka István: Valaki a kamera mögött Családi összeesküvés
• Ablonczy László: Mit ér a film, ha magyar? Beszélgetés Kovács Andrással
FESZTIVÁL
• Iván Gábor: Mi van a szélmalmok mögött? A budapesti holland filmhétről
• Zsugán István: Bolondok, leszbikusok és egy ismeretlen japán Locarno

• Osgyáni Csaba: Mai titkokat felmutatni Beszélgetés Gothár Péterrel
• R. Székely Julianna: Korlátok között, szabadon Portré-vázlatok amatőrfilmesekről
LÁTTUK MÉG
• Urbán Mária: Az elveszett múlt
• Loránd Gábor: Törvénytelen törvény
• Veress József: Ellenségek
• Bende Monika: Dráma a vadászaton
• Gervai András: Az ördög menyasszonya
TELEVÍZÓ
• Honárkay Róbert: A Szentágothai-show Az emberi test és az anatómia
• Pálffy Judit: Öt év, négy film, nulla műsorperc A tévé kísérleti stúdiójáról
• Sík Csaba: Leonardo és Micelangelo a képernyőn
KÖNYV
• Berkes Ildikó: A kortárs filmművészet panorámája
POSTA
• N. N.: Posta
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Törvénytől sújtva

Ez a mocsár nem tarthat örökké

Klaniczay Gábor

 

A Stranger than Paradise (magyarul: Florida, a paradicsom) kellemes emléke nyomán felfokozott várakozással ültem be Jim Jarmusch újabb filmjére, s nem csalódtam. Felismerhetően ugyanannak a rendezőnek az alkotása a Törvénytől sújtva, s mégis épp eléggé más, hogy új örömet szerezzen. Sokkal kevésbé érdes, majdhogynem csinosan lekerekített darab – ha visszagondol rá az ember, melegséget érez.

Pedig a sztori távol áll attól, amit kellemesnek, derűsnek szokás nevezni. Egy megnevezhetetlen amerikai nagyváros (New Orleans?) külvárosán, nyomornegyedein, koszlott ipari tájképein pásztáz a kocsiból kitekintő kamera, hogy azután felváltva két – fényesnek vagy vonzónak aligha mondható – háztartásba kukucskáljon be. Az egyik helyen Zack (Tom Waits), a sikertelen diszkzsoké ébredezik hisztérikus élettársa mellett, aki hamarosan patáliát csap, törni-zúzni kezd, és kirakja a másnapos mamlaszsággal tébláboló, kissé roggyant férfit az utcára. A másik helyen Jack (John Lurie), a strici hallgatja unott ingerültséggel fekete kurváját: az arról filozofál, hogy Jack miért nem ért a nőkhöz, majd tanúi leszünk, hogyan sétál be naivan a ravasz riválisa által kitervelt csapdába. Barátnője egy új lányt („egy 19 éves istennőt”) ajánl Jack „védelmébe”, aki valójában csaléteknek felbérelt riadt tini, hogy a balek stricit a riasztott rendőrség liliomtipróként (s alkalmasint egyéb homályos vádakkal) lesittelje. Hamarosan Zack, a diszkzsoké is az Orleans Parish Prison ugyanazon cellájában köt ki – őt is behúzták a csőbe. Egy „jóbarátja” ezer dolcsival ráveszi, hogy egy kocsit átvezessen a város túlsó oldalára – s mint a kétes ügyben várhatóan felbukkanó rendőrök kiderítik, hulla van a csomagtartóban, amivel persze Zack nem tud elszámolni.

A két peches figura gyanakvó bosszúsággal veszi tudomásul a másik jelenlétét a börtönrácsok mögött. Tétova és gunyoros érdeklődő gesztusok mellett egyre idegesebbek az összezártságtól, olyannyira, hogy jól össze is verekednek. Ekkor kerül be hozzájuk a harmadik társ: egy olasz hamiskártyás (Roberto Benigni), aki tényleg embert ölt (bár meglehetősen burleszkkörülmények között: az őt leleplező és bosszút lihegő kártyapartnerek egyikét önvédelemből biliárdgolyóval fejbetalálta). Az angolt csak törve, szótárfüzetéből beszélő, ugyanakkor Walt Whitman-idézeteket szavaló olasz naiv derűje és mediterrán vitalitása komikus triásszá egészíti ki a társaságot – szórakoztatóan ellenpontozza John Lurie new wave-es nyerseségbe oltott intellektualitását és Tom Waits blues-os morgásokkal körített csavargó-romantikáját.

Mihez kezdhet a három összezárt ember a börtönben? Míg Zack és Jack együttléte kikerülhetetlenül egymást mardosó konfliktusba torkollott, az üde mosolyú hamiskártyás új perspektívákat nyit: strigulák helyett ablakot pingál a cella falára, bugyuta-vicces rigmust farag (I screama, you screama, we all screama for icecream = én ordítok, te ordítasz, mi mind ordítunk, hogy kérünk fagyit), amit hamarosan kórusban üvölt az egész börtön, úgy, hogy majdnem börtönlázadássá fajul a dolog. Természetesen ő gondol először szökésre, kitalálja azt is, hogy hogyan, s hamarosan kivezeti a két hitetlenkedő „nehézfiút” a csatornán keresztül. Az út nem vezet rögtön a szabadba: a csaholó rendőrkutyák elől előbb az alligátorok, kígyók lakta mocsárba, majd a Mississippi-delta kellemetlen és fenyegető, vörös hangyáktól hemzsegő, bozótos szigeteire, labirintus-szerű folyóágaira jutnak. Miután elsüllyed egy elhagyott halászkunyhóból zsákmányolt csónakjuk, s kezdi megviselni őket a többnapos éhezés, már-már ismét egymásnak esik a három szerencsétlen figura. Megint csak az olasz élelmessége menti meg őket: „Ez a mocsár nem tarthat örökké” – mondogatja, puszta kézzel nyulat fog, amivel enyhítik éhségüket, majd amikor egy isten háta mögötti országúton meglátják az első házat, a „Luigi’s tintop” nevezetű fogadót, bemegy és a kinn idegesen szobrozó társak legnagyobb meglepetésére elcsábítja a magányos „kocsmárosné aranyvirágot”, tűzrőlpattant honfitársnőjét, aki fejedelmi vacsorát ad mindhármuknak. A heppiend váratlan és a valószínűtlenség határán mozog ugyan, de szép: az olasz hősszerelmesen ott marad kocsmárosnak, a börtöncimborák pedig, felruházkodva az ex-boyfriend otthagyott kabarjaiból, rövid pihenő után továbbállnak, s az első útelágazásnál egymásnak is végleges búcsút intenek.

Mitől lesz vonzó ez a szimpla kis sztori, mely alig fordulatosabb, mint a Florida, a paradicsom anti-kalandregénye? A Törvénytől sújtva nézői viszontláthatják Jarmusch több sikeres művészi eszközét. Itt is dominál a négyes gyökerű (az olasz neorealizmusból, a korai Godard-filmekből, Ozu japán tradíciójából, s a Warhol-féle underground alkotásokból merítő) minimalista klasszicizmus. Hosszú beállítások, szökés, szobabelsők, kietlen külső helyszínek, árnyék-fény hatások, premierplánban felvett arcok, fényképszerűen megkomponált képek fekete-fehérben; itt is átszövi a filmet az amerikai nagyvárosi bohém-életforma kozmopolita és félalvilági kultúrkészlete, életérzése. A falakon graffiti látható, a roncstelepek közepén elvetélt filozófusok, lecsúszott vagy épp felemelkedésre törő tehetségek élnek együtt ravasz vagy elszánt bűnözőkkel, intrikusokkal – valamennyien a rendőrség kesztyűskezűnek nemigen nevezhető felügyelete alatt. Bizarr részletek figyelmeztetnek arra, hogy egy sajátos értékrendű szubkultúrával van dolgunk: Zack, a diszkzsoké közönyösen tűri, hogy nője szerteszórja, összeaprítsa lemezállományát, rádióját, magnóját, de amikor az szeretve dédelgetett hegyesorrú, halványszürke cúgoscipőjét kapja fel, akkor közelharcban kitépi a kezéből, s bejelenti, hogy „most” mindennek vége közöttük.

A filmet, akárcsak magát az életformát, át meg átszövi, keretbe foglalja a zene, és ez korántsem az ötvenes-hatvanas évek vidám popzenéje, hanem Tom Waits recsegő-nyikorgó, borízű hangjával fel-jajduló new wave sanzon-blues. (Waits zenéje és szövegei maguk is megérdemelnének egy külön elemzést: már tizenöt éve énekli ezeket a furcsán érzelmes, villoni hangulatú és ugyanakkor dzsesszesen formabontó dalokat – irodalmi analógiával élve Henry Miller, William Burroughs és Charles Bukowski rockzenei rokonának nevezhetnénk –, s csak az utóbbi néhány évben jutott el, részben a film segítségével, az igazi világsikerhez. Jarmusch ízlését dicséri, hogy miközben nem mond le a rocksztár zenéjéről, akárcsak a másikéról, John Lurie-éről sem, csak színészként szerepelteti őket, s hogy a személyiség és a zene-betét kapcsolatra lépnek-e, azt a szemlélőre bízza.

Az is hasonlít az új filmben a Florida, a paradicsom művészi megformálására, hogy Jarmusch a csupasz történetet, a vázlatos sorsrajzolatokat átható érzékenységgel megformált archetipikus sémába rendezi. Ott az „újvilágba” érkezés után szertefoszló illúzió, a „paradicsom” fellelésének meddő igyekezete, a kallódás becketti abszurditású üressége, s a hirtelen szerencse hozta megváltás értelmetlensége volt a téma. A Törvénytől sújtva nem földrajzi-kulturális, hanem egzisztenciális-társadalmi helyváltoztatásról szól: céltalan sorsok a váratlan balszerencse folytán egy börtöncellában kapcsolódnak egybe; noha korábban sem ment fényesen a három főszereplőnek, a börtön „limbusának” mélyén vergődve („life is a limbo dance...” = az élet tánc a pokol tornácán... olvashatjuk az egyik filmbéli falfirkán), majd a szökés hosszú purgatóriumában együtt küszködve furcsa cimboraság alakul ki köztük: a börtönből az életbe visszavezető átmenet közegének (bűzös mocsár, hatalmas folyó, labirintusszerű folyóágak, süllyedő csónak, fenyegető vadon) erős szimbolikus konnotációi vannak; a „révbe érkezés” az olasz hamiskártyásnak egy szerelem kezdetét, sőt, a fellelt új otthont jelenti, s mintha Zack és Jack is megerősödve, felépülve vágnának neki új életüknek. Az archetipikus szemléletet alátámasztó, elemi hangsúlyokkal operáló szimbólumérzékenység az egész filmet áthatja: a diszkzsokét úgy kell kitenni az utcára, hogy a fél járda és úttest tele legyen szertehányt lemezekkel, a stricit megnyerőnek szánt beszervező dumája közben kell lebuktatni, a börtön megjelenítésére elég a két emeletes ággyal berendezett cellabelső és a folyosó felé néző vastag vasrács, a végső útelágazás szigorú ipszilon-formája archaikus emblémaként tölti be a filmvásznat.

A sok rokon megoldás mellett mitől olyan más mégis a Törvénytől sújtva? Azt hiszem, elsősorban attól a fanyar humorától, attól az emberi melegségtől, attól a finom lélekábrázolástól, ami elejétől végig áthatja. Szemben korábbi filmjével, az itteni figurák és élethelyzetek sokkal plasztikusabbak, sokkal kidolgozottabbak. Ez nem utolsósorban a két újabb szereplő, Tom Waits és Roberto Benigni érdeme. Az előbbi varázsos és „sloppy” (erre nincs pontos magyar szó, körülbelül azt jelenti, hogy laza) önmagát adja, mosolygós-rezignált durcássággal szemléli a körülötte lévőket. Az utóbbi profi komikus, akinek – etnikus, kulturális – mássága az adott kontextusban hasonlóan különc adottsággá válik, mint a két new wave zenész sajátos aurája, s aki mindezt persze megtoldja kedves-bohókás mókáznitudásával. De az emberábrázolás sikere nemcsak rajtuk múlik – a filmben egyik remek helyzet váltja a másikat; a Zack életében kitörő groteszk családi vita; a Jacket lépre csaló, hájas „kolléga” fondorkodása; a roncstelepen búsuló részeg Zack első találkozása az olasszal, aki a „szomorú és gyönyörű világról” akar értekezni vele, mely kijelentést Zack előbb kétszer-háromszor blues-ritmus-ban ízlelgeti, dúdolgatja, majd minden átmenet nélkül elküldi az olaszt a francba; a már említett feszült-groteszk börtönjelenetek (mennyivel hitelesebbek, mint a Pókasszony csókjához hasonlatos börtön-giccsek!), például ahogy a két nemrég összeverekedett, lepusztult cellatárs rámered a hozzájuk belökött olaszra („Ha a nézéssel ölni lehet, meghaltam” – vágja az ki magát); vagy Zack és Jack kétféleképp irigykedő mohó-elnéző pillantásai, amikor olasz barátjuk szerelmi táncba kezd újdonsült párjával a „Luigi’s tintop” ebédlőjében. A filmben mindhárom hős hánykódik az ébredező remény és a hirtelen lelombozódás között, s ez mindhármukból más reakciókat vált ki. Fantáziáinak, vágyódnak, emlékeznek – az olaszból freudi elemzésre váró gyermekkori emlékek tolulnak fel, amikor a vadonban elejtett nyulat leütni készül. A marcona-romantikus szubkultúra-hősök a film végére groteszk, esendő, az életben bukdácsoló emberré szelídülnek.

Talán az történt, hogy Jarmusch, az ifjú, ambiciózus avantgárd Wenders-tanítvány, aki a Florida, a paradicsomhoz a New York-i zenész-művész szubkultúrából mentette az ihletet, azóta egy másik, ugyancsak New York-i inspiráció hatása alá került, melynek forrását úgy hívják, hogy Woody Allen. Bár ez puszta feltételezés, hasonlatként megáll a lábán: nemcsak a lélekábrázolás kifinomultsága, a komikum és a humor szeretetteli alkalmazása, a groteszk élethelyzetek iránti érzék, hanem a film minuciózus megszerkesztettsége is a késői Woody Allen-filmeket (Kairó bíbor rózsája, Hannah és nővérei) idézi az emlékezetembe. Micsoda csinos szimmetria például a három életsors bemutatásánál: Jack és Zack párjával együtt ébred, meghatározott élethelyzetből, miliőből indul, párhuzamosan megy be a csőbe, s bukik le ártatlanul. Robert Benigni a semmiből érkezik, egy pillanatra összefut a már kilakoltatott Zackkel, majd a börtön és a szökés kalandja nyomán neki lesz párja és megállapodott élethelyzete, míg az előbbi kettő magányosan távozik a semmibe. Hasonló szimmetriákra-ellenpontokra már utaltam az archetipikus-szimbolikus elemeknél, és további példákat is sorolhatnék. Például a párhuzamos álmodozást, amikor a nyúlvadászatra ment olasz távollétében a veszekedő Zack és Jack különválási szándékkal kétfelé nekivág a vadonnak, de egy ellentétes irányban megtett kör után mindkettő visszatér az időközben előállt sültnyúl elfogyasztására – az éhségtől gyötört magányos botorkálás mindháromból saját múltja rózsás képeit hozza elő. Nem ismerek más rendezőt, aki ilyen kifogástalan koreográfiájú szerkezetekkel dolgozott volna az utóbbi években, mint Woody Allent.

Ez az emberi tartalmakkal berendezett szimmetria adja azt a lekerekítettséget, azt a kellemességet, azt a bájos etűd-jelleget, amiről már elöljáróban szóltam. Míg a Florida... vakmerően, valahonnan kívülről tört be sikerrel a profi filmművészet porondjaira, míg abból sugárzott a nagyot akarás, a ha-tetszik-ha-nem felkavaró, zavarbaejtő ereje, a Törvénytől sújtva ambíciói – akár a Woody Allen-filmeké – szerényebbek. Végső soron nem akar többet, csak egy kicsit farigcsálni, szórakoztatni, s zűrzavaros világunkban felcsillantani a remény sugarát – „ez a mocsár nem tarthat örökké”.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1988/11 20-23. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=4900