KERESÉS

ARCHÍVUM/TARTALOM

LAPOZÓ

Év

1979/december

• Makk Károly: „A rendező nem más, mint a színész tükre...” Makk Károly beszélgetése Radványi Gézával a Circus maximus forgatása közben
• N. N.: Radványi Géza filmográfiája
• Nemeskürty István: Valaki Európában Radványi Géza első négy filmje: 1940–41
• Karcsai Kulcsár István: Vándorévek
PRO ÉS KONTRA
• Váncsa István: Fusson, akinek nincs lakása Ajándék ez a nap
• Báron György: Egy nap, meg a többi Ajándék ez a nap

• Zsolt Róbert: Rettegő autóversenyző nincsen Sebességláz
• Richter Rolf: Magánélet az NDK-ban
• Bikácsy Gergely: Ki fél Godard-tól?
• Pünkösti Árpád: Márványaink
• Fábry Sándor: Kamaszfilm Próbafelvétel
• Kozák Márton: „Csak Péter és Pál van” Beszélgetés Elek Judittal
FESZTIVÁL
• Zsugán István: Újjáéled a megtépázott Arany Oroszlán? Velence
• Csala Károly: Új korszak a lengyel filmben Gdańsk
• András Ferenc: Érzelmes utazás Lengyelországban
• Zalán Vince: Milyen lesz a nyolcvanas évek filmművészete? Lille, Mannheim

• László Zsófia: Régi filmek gobelinje
LÁTTUK MÉG
• Zalán Vince: A skarlát betű
• Bikácsy Gergely: Élő erők
• Báron György: Hollónegyed
• Dániel Ferenc: A vasálarcos férfi
• Urbán Mária: A kérdés
• Kulcsár Mária: Magánvélemény
• Gyárfás Péter: A vad hattyúk
• Babusik Ferenc: Nick Carter, a szuperdetektív
• Sólyom András: A forró nyár árnyai
• Sajóhelyi Gábor: Zöldövezet
• Tótisz András: Don Quijote újra lovagol
• Iván Gábor: A Jó, a Rossz és a Csúf
• Grawátsch Péter: Néma párbaj
KÖNYV
• Veress József: A szovjet filmirodalom újdonságai
TELEVÍZÓ
• Ökrös László: Októberi esték
• Tandori Dezső: Zsinórírással, analfabétáknak? Különvélemény Bergman tévésorozatáró
• Avar János: Frak Flaherty Fehér Háza Washington zárt ajtók mögött
• Faragó Vilmos: Jár a baba, jár
• Császár István: A kritika ártalmasságáról
• Rozgonyi Iván: Képernyő, vario, fegyelem és szerencse Beszélgetés Biró Miklós tévéoperatőrrel
POSTA
• N. N.: Posta

bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez

DVD

Idegenek Velencében

Tosoki Gyula

The Comfort of Strangers – amerikai–brit–olasz, 1990. Rendezte: Paul Schrader. Szereplők: Christopher Walken, Helen Mirren, Rupert Everett. Forgalmazó: Fantasy Film. 107 perc.

A hetvenes évek elején a filmkészítők felfedezték a Velence megjelenítésében rejlő borzongatáspotenciált, és rájöttek, hogy a város nem csupán rózsaszínű szerelmi történetek, hanem bíborszínű thrillerek vagy éjfekete horrorok díszletéül is szolgálhat. Paul Schrader Idegenek Velencében című filmje Paul Mazursky Szerelmes Blume című játékosan mély szerelmi drámáját és Nicolas Roeg Ne nézz vissza! című horrorját is idézi. Inkább utóbbit, már ami míves kivitelezését és fojtó atmoszféráját illeti, igaz, artisztikuma kimódoltabb, tempója akadozóbb, deleje enerváltabb.

A film a precízen felépített végzetdramaturgiája miatt igazán érdekes. Colin és Mary betegeskedő párkapcsolatuk rendbetételére érkeznek Velencébe, de itt sem tudnak mit kezdeni egymással, mígnem – mintegy véletlenül – összefutnak egy titokzatos milliomossal. Az idegen férfi taszítja őket, a találkozás nyomán azonban mintha napsugaras és szerelemmel teli fejezet kezdődne az életükben. Persze nem kezdődik, a veszély sejtelme és a fatalizmus a leggyönyörűségesebb pillanatokba is belerondít.

Az Idegenek Velencében valószínűleg nem lesz klasszikus, de minden megvan benne, sőt talán egy kicsit még több is, mint ami egy sikerfilmhez kell. A neves színészek Giorgio Armani kosztümjeiben feszítve mondják fel az Ian McEwan bestsellerét adaptáló Harold Pinter dialógusait; Dante Spinotti lassan hompölygő képeit Angelo Badalamenti zenéje festi alá. Kiváló film, de épp a nagyágyúk miatt üt kevésbé: túl sok benne a művész, és kevés benne a szürke eminenciás. Christopher Walken gardróbja hivalkodó, a Pinter által írt párbeszédek sokszor (például a nappali kévéház-jelenetben) kimódoltak, Spinotti képei pedig mintha egy Velence-útikönybe vagy egy lakberendezési katalógusba készültek volna. Nagyon picivel kellett volna kevesebb mindebből.