KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
   1979/december
• Makk Károly: „A rendező nem más, mint a színész tükre...” Makk Károly beszélgetése Radványi Gézával a Circus maximus forgatása közben
• N. N.: Radványi Géza filmográfiája
• Nemeskürty István: Valaki Európában Radványi Géza első négy filmje: 1940–41
• Karcsai Kulcsár István: Vándorévek
PRO ÉS KONTRA
• Váncsa István: Fusson, akinek nincs lakása Ajándék ez a nap
• Báron György: Egy nap, meg a többi Ajándék ez a nap

• Zsolt Róbert: Rettegő autóversenyző nincsen Sebességláz
• Richter Rolf: Magánélet az NDK-ban
• Bikácsy Gergely: Ki fél Godard-tól?
• Pünkösti Árpád: Márványaink
• Fábry Sándor: Kamaszfilm Próbafelvétel
• Kozák Márton: „Csak Péter és Pál van” Beszélgetés Elek Judittal
FESZTIVÁL
• Zsugán István: Újjáéled a megtépázott Arany Oroszlán? Velence
• Csala Károly: Új korszak a lengyel filmben Gdańsk
• András Ferenc: Érzelmes utazás Lengyelországban
• Zalán Vince: Milyen lesz a nyolcvanas évek filmművészete? Lille, Mannheim

• László Zsófia: Régi filmek gobelinje
LÁTTUK MÉG
• Zalán Vince: A skarlát betű
• Bikácsy Gergely: Élő erők
• Báron György: Hollónegyed
• Dániel Ferenc: A vasálarcos férfi
• Urbán Mária: A kérdés
• Kulcsár Mária: Magánvélemény
• Gyárfás Péter: A vad hattyúk
• Babusik Ferenc: Nick Carter, a szuperdetektív
• Sólyom András: A forró nyár árnyai
• Sajóhelyi Gábor: Zöldövezet
• Tótisz András: Don Quijote újra lovagol
• Iván Gábor: A Jó, a Rossz és a Csúf
• Grawátsch Péter: Néma párbaj
KÖNYV
• Veress József: A szovjet filmirodalom újdonságai
TELEVÍZÓ
• Ökrös László: Októberi esték
• Tandori Dezső: Zsinórírással, analfabétáknak? Különvélemény Bergman tévésorozatáró
• Avar János: Frak Flaherty Fehér Háza Washington zárt ajtók mögött
• Faragó Vilmos: Jár a baba, jár
• Császár István: A kritika ártalmasságáról
• Rozgonyi Iván: Képernyő, vario, fegyelem és szerencse Beszélgetés Biró Miklós tévéoperatőrrel
POSTA
• N. N.: Posta
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Hillbilly-horror

A pogány Anglia

Isten háta mögött

Varró Attila

A Vesszőember kétszeresen kultuszfilm: nem csupán kultuszt teremtett, de a kor pogány kultuszait megéneklő brit rémfilmjeinek is betetőzése

A „brit vidéki horror” kifejezés egyszerre redundancia és oximoron. Egyfelől a briteknél a horrorfilmet hangos kezdetétől szoros szálak fűzték a vidékhez, szemben Hollywooddal (ahol a Universal még Draculát, Múmiát, Farkasembert is különféle nagyvárosokba száműzte): hiába London ködös utcái, Edinburgh sötét sikátorai, a klasszikus brit monstrum a lápon és fenyéren van elemében legyen az a Sátán kutyája vagy Karloff ghoulja, boszorkányszekta vagy vámpír cirkusz. Ha viszont kiszemezgetjük a teljes zsánerkészletből azokat a darabokat, amelyek valóban megfelelnek a rural/backwoods horror legfőbb kritériumának (azaz nem csupán Mucsán játszódnak, de a monstrum maga a helyi kisközösség, láncfűrészes famíliától szeszpárló szexőrültekig), kis száma ellenére máris igen heterogén zsánercsapatot kapunk – sőt maga a rémfilm-jelleg néha csak momentumokra korlátozódik. Amerikához hasonlóan a műfaji modernizmus fénykorában sarjadt brit termés sokszínű szörnyképpel rendelkezik: hiába keresgélnénk a texasi puszták, floridai mocsarak, montanai erdők egyforma, belterjes nyomoroncait: mérföldek választják el egymástól a Vesszőember biogazdálkodóit, a Boszorkányok szívélyes falunépét vagy A Sátán véres karma kamaszparasztjait. Ez a tarka zsánerpaletta, a szereplők különféle tónusai és a változatos rurális háttér (skót határvidéktől a kies Cornwallig) jóformán meg is hiúsítanák az egységes kép megfestését, ha nem lenne a maroknyi film közt néhány látványos és igen tanulságos összecsengés.

 

A brit rémfilm, sőt egyesek szerint a brit filmművészet kiemelkedő darabját jelentő Vesszőember (The Wicker Man) alapképlete világosan mutatja az eltéréseket Amerikától és a rokonságot a nemzetközösségen belül. A kicsiny skót szigetre érkező rendőrtiszt egy eltűnt kislány után nyomoz a zárkózott gazdálkodók között, akikről hamarosan kiderül, hogy egy pogány természetvallás elkötelezett hívei, melyet a helyi földbirtokos-család vezetett be és jelenlegi sarja irányít, a bő termés érdekében akár az emberáldozattól sem visszariadva. Míg a fogatlan redneck gárda elsősorban beteges vágyait elégíti ki a civilizáció világából odatévedt jenki turistákon, Summerisle napfényes kommunája életfilozófiájával készíti ki a puritán rendőrt. Vérbeli virággyermekekként táncikálnak a menhírek között, frivol rigmusokat tanítgatnak a gyerkőcöknek és minden élethelyzetre találnak egy odaillő édesbús népdalt – mintha csak egy szabolcsi gazda merész tripjébe nyernénk bepillantást, amelyben akár egy rituális gyilkosság sem nagy ár a bőséges almatermésért. A Vesszőember alkotópárosa, Anthony Shaffer író és Robin Hardy rendező tálalásában a falusi közösség nem igazán riasztó, a nézők nagy része boldogan költözne oda egy benzingőzben átstresszelt hét után (ami Hooper Texasáról messze nem mondható el), így aztán maga a film sem működik szabályos horrorfilmként. Sőt jóformán semmilyen horrorfilmként, mivel a kriminarratíva csupán a fináléra jut el a rémületkeltő fogásokig: a zárt közösség korábban nem sokkal fenyegetőbb egy Christie-regény gyanúsítottjainál – ráadásul minden második jelenetre jut egy elbűvölő dalbetét, hol egy szexuális beavatás kíséreteként, hol békés vacsorautáni ejtőzéshez a kandalló mellett.

A Vesszőember örökös első helyét a brit rémfilmlistákon annak köszönheti, hogy az utókor eleve rémfilmként nézi – az alkotók azonban következetesen ez ellen dolgoztak, legyen szó dramaturgiáról vagy atmoszféráról. Mi sem bizonyítja ezt szebben a tavalyi Vesszőfa „spirituális folytatásánál”, ahol Hardy (immár saját regényéből) egyértelműen horrort forgatott, igaz a durván szatirikus fajtából és a dalbetétek megőrzésével. A skót városkába térítő szándékkal érkező texasi folkzenész-pár áldozati bárány-szerepe ezúttal kezdettől kiemelt szerepet kap, Hardy több ponton generál fenyegetést ebből, sőt a horror-effektektől sem riad vissza (bár inkább parodisztikus szándékkal, lásd a nyitány trancsírozós gegjét vagy a beszélő holló éjjeli felbukkanását a főhős ágyánál). Ugyanezzel a szándékkal, bár jóval esetlenebb és erőszakoltabb módon igyekszik Neil LeBute horrorosítani az alapművet, amikor hagymázas rémálmokat, felesleges éjjeli keresgélést és egy Argentótól elcsent vízalatti jelenetet applikál a szánalmas amerikanizált remake-be (A borzalmak szigete). A Vesszőember húszperces zárlata tenyérizzasztó, torokszorító, majd gyomorforgató élmény, de a borzalom a rituáléra korlátozódik: egy idilli világ harmóniájának árát láthatjuk, amit az anyatermészet követel meg tápláltjaitól – keresztezzük a Jézus Krisztus Szupersztárt Mel Gibson Passiójával és megkapjuk a Vesszőember keresztény verzióját, de az sem lesz horrorfilm.

Shaffer és Hardy remekműve nem zsánerferdítése okán jelenti betetőzését a brit vidéki rémfilmnek: bravúros kivitelezésén túl a Vesszőember egyaránt kiemelkedő reprezentánsa a filmcsoportot átható neo-pogányságnak és az ehhez rendelt feudális hatalmi hierarchiának. Utóbbi vonást hiába keresnénk az egyenlőség nyilatkozatára épített ifjú amerikai kultúrában, a rural horror ottani verziói többnyire családi hierarchiát preferálnak (Hooper patriarchális kannibálfamíliáitól az Anyák napja bizarr Mrs. Bates klónjáig). A maroknyi brit opusznál azonban a vidék elmaradhatatlan tartozéka a Squire, a helybéli nemesúr, ami nem csupán annak köszönhető, hogy arrafelé minden sarkon újabb kastély leselkedik a gyanútlan turistákra: ezek a birtokosok ugyanis az állandó összekötőt jelentik a falusi pogányok és a spirituális világ között. Ősi papok, a közösség misztikus uraiként rendelkeznek életről, halálról, társadalmi előjogaik oltárán kiemelkedve a sorból: „A termés újra bő lesz, az áldozat elfogadtatik” – zengi dörgő hangján megfellebbezhetetlenül Lord Summerisle a főhős vádjaira. Népe pedig hisz neki, hiszen rangja erre a garancia, születési privilégiuma enged neki betekintést a túlvilági hatalmak működésébe – akár a Zombijárvány főmágusánál, a Boszorkányok művelt nagyságos asszonyánál vagy a Bíboroltár megszállt arisztokratájánál.

Ennek fényében nem csupán szerzői nézőpontból érdekes, hogy a nőfóbiás Neil LaBute az amerikai remake-ben new age méhkirálynővel váltotta fel Christopher Lee főnemesét (aki mindössze a szertartáshoz öltött női parókát). A feudális hierarchia eleven örökségének hiányában az amerikai filmkultúra egy korábbi, matriarchális rendet reprodukál, ami a brit műfajtársaknál is ott rejtőzött már a hímpor alatt (a Bíboroltár sátánista lordját egy máglyán égetett boszorka akarata irányítja, a Boszorkányokban pedig a fő gyanúsított helyi nemesemberről kiderül, csupán nővére bábja az ördögi rituálékban). A Borzalmak szigete szerint a Természet máig nőnemű, akár új életet ad, akár hurrikánként pusztít – a férfi mindössze ideiglenesen korrumpálhatja törvényeivel és technikájával. LaBute remake-je térerőtlen mobiltelefonjával, kiherélt pisztolyával, szárnyaszegett hidroplánjával ugyanazt sugallja, akár a Stepfordi feleségek női újrafilmje: technikai fegyvertára híján a férfi erőtlen a Földanyával szemben, aki távol a modern civilizációtól egy újjáéledő vallás centrumává válik.

Noha az amerikai horrormucsán is akadnak gyilkos szekták (Ride with the Devil) vagy pogány rítusok (lásd Bőrpofa relikviáit), a brit verziók esetében elmaradhatatlan részei a zsánerkészletnek. Az 1966-os év két modellfilmje, a Zombijárvány és a Boszorkányok világosan jelzik a klasszikus okkult horror átmeneti lépéseit a brit vidékre: John Gilling művében a cornwalli falucska legényeit egy Haiti szigetéről hazatért gróf állítja zombi-szolgálatába, Cyril Frankel hősnője pedig egy afrikai vudu-támadás sokkját kiheverni költözik a zöldellő Buckinghamshire-be, ahol kénytelen megküzdeni a helyi olvasattal. Az évtized végére a pogányság már nem exportcikk, a zsáner leásott a saját gyökerekig, feltárva több évezrednyi barbár múlt gazdag humuszát a keresztény civilizáció törékeny kérge alatt: a viharos ’60-as évek népszerű kultuszaival párhuzamban a rémfilm is felfedezte a neo-pogányság örömeit, a „vissza-a-természetbe” hippimozgalom híveit megannyi sátánimádó szekta vonzó-taszító kollektív monstrumaivá alakítva a Vesszőember farm-kommunájától a Sátán véres karma démonfertőzte fiataljain át a Bíboroltár átka kicsapongó ifjúságáig.

Hardy 1973-as kultfilmje amolyan utolsó szó ebben a trendben, a brit okkult-horrorról teljességgel lehántva a természetfeletti héját. Kétarcú antagonistáit nem termőföldből kiszántott szörnyeteg (Sátán véres karma) vagy halott banya (Bíboroltár átka) tarja misztikus markában – tetteiket pusztán a szilárd hit irányítja az anyaföld erőiben, ami őseiket is májusfaállításra, szentivánéji örömtüzekre, vagy akár véráldozatokra késztette a termés érdekében. Shaffer forgatókönyve a kiindulópontot jelentő David Pinner-regényhez képest (Rituals) ezt a termékenységi motivációt emeli középpontba: míg a könyv falusi pogányainál az ősi misztériumok pusztán ürügyet jelentenek vágyaik kiélésére és undorító bacchanáliaként jelennek meg széttrancsírozott lótetemen üzekedő parasztokkal, addig a filmverzió évezredes szimbólumokkal ékesített, emelkedett hangulatú ünneplést prezentál, ahol még a kegyetlen emberáldozat is krisztusi mártírhalállá nemesedik. A Vesszőember alkotóinak legmaradandóbb érdeme a kulturális hagyományok hiteles és működőképes átültetése zsánerközegbe – legyen az folkmusical, rural horror vagy mindkettő. Az alapfilm májusünnepe a Paprikajancsival, a Vesszőfa primitív „laddie”-rítusa (melyben a falu legderekabb legényét kell levadászni a vágyott gyermekáldásért), vagy a trilógiát jövőre lezáró Istenek alkonya, ami a shetlandi télbúcsúztató szertartást állítja középpontjába, egyaránt a kelta múlt hagyományaiból teremt hálás műfajtémát, új megközelítéssel elevenné téve azokat a kortárs nagyközönségnek – mintha csak végre magyar rémfilm születne egy busójárás maszkjaiban mészárló mohácsi szektáról vagy egy csapat eldugott skanzenben éjszakázó gimnazistáról, akiket kódexlapokról megidézett ősmagyar lovas-zombik szorítanak ostromgyűrűbe.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2012/05 16-17. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=11058