KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
   1979/december
• Makk Károly: „A rendező nem más, mint a színész tükre...” Makk Károly beszélgetése Radványi Gézával a Circus maximus forgatása közben
• N. N.: Radványi Géza filmográfiája
• Nemeskürty István: Valaki Európában Radványi Géza első négy filmje: 1940–41
• Karcsai Kulcsár István: Vándorévek
PRO ÉS KONTRA
• Váncsa István: Fusson, akinek nincs lakása Ajándék ez a nap
• Báron György: Egy nap, meg a többi Ajándék ez a nap

• Zsolt Róbert: Rettegő autóversenyző nincsen Sebességláz
• Richter Rolf: Magánélet az NDK-ban
• Bikácsy Gergely: Ki fél Godard-tól?
• Pünkösti Árpád: Márványaink
• Fábry Sándor: Kamaszfilm Próbafelvétel
• Kozák Márton: „Csak Péter és Pál van” Beszélgetés Elek Judittal
FESZTIVÁL
• Zsugán István: Újjáéled a megtépázott Arany Oroszlán? Velence
• Csala Károly: Új korszak a lengyel filmben Gdańsk
• András Ferenc: Érzelmes utazás Lengyelországban
• Zalán Vince: Milyen lesz a nyolcvanas évek filmművészete? Lille, Mannheim

• László Zsófia: Régi filmek gobelinje
LÁTTUK MÉG
• Zalán Vince: A skarlát betű
• Bikácsy Gergely: Élő erők
• Báron György: Hollónegyed
• Dániel Ferenc: A vasálarcos férfi
• Urbán Mária: A kérdés
• Kulcsár Mária: Magánvélemény
• Gyárfás Péter: A vad hattyúk
• Babusik Ferenc: Nick Carter, a szuperdetektív
• Sólyom András: A forró nyár árnyai
• Sajóhelyi Gábor: Zöldövezet
• Tótisz András: Don Quijote újra lovagol
• Iván Gábor: A Jó, a Rossz és a Csúf
• Grawátsch Péter: Néma párbaj
KÖNYV
• Veress József: A szovjet filmirodalom újdonságai
TELEVÍZÓ
• Ökrös László: Októberi esték
• Tandori Dezső: Zsinórírással, analfabétáknak? Különvélemény Bergman tévésorozatáró
• Avar János: Frak Flaherty Fehér Háza Washington zárt ajtók mögött
• Faragó Vilmos: Jár a baba, jár
• Császár István: A kritika ártalmasságáról
• Rozgonyi Iván: Képernyő, vario, fegyelem és szerencse Beszélgetés Biró Miklós tévéoperatőrrel
POSTA
• N. N.: Posta
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Kritika

Toni Erdmann

Játszani is engedd

Baski Sándor

A Cannes-i kritikusok legnagyobb kedvence idén egy rendhagyó, 160 perces német dramedy volt.

 

Maren Ade harmadik rendezésének fogadtatása legalább annyi izgalmas kérdést felvet, mint a film maga. A cannes-i ősbemutatón a kritikusok több jelenetre is ovációval és tapssal reagáltak, majd amikor a díjátadón kiderült, hogy a zsűri nem osztja a lelkesedésüket, sokan felháborodva tiltakoztak a produkció mellőzése miatt. Hogyan tudott a fesztiváldömpingbe gyakorta belefásuló, hivatásos nézőkből ilyen intenzív érzelmeket kiváltani az a film, amelynek a története még a legmelegebb hangú méltatások szerint sem sokkal komplexebb egy hollywoodi komédiáénál? (Volt, aki már a lehetséges remake szereposztását is megálmodta: a rendezői székben Jason Reitman ülne, az apát Bill Murray vagy Steve Martin, a lányát Kristen Wiig alakítaná.)

A Toni Erdmann alapszituációja valóban a melodrámával flörtölő blőd vígjátékokét idézi – elidegenedett, munkába temetkező lánya figyelmét apja úgy próbálja meg visszaszerezni, hogy belebújik egy fiktív karakter szerepébe –, a legzajosabb ovációt kiváltó jelenete pedig látszólag nem több egy túlnyújtott, pikáns kabarétréfánál. Az ismerős toposzokat ugyanakkor Ade – honfitársához, Christian Petzoldhoz hasonlóan – csak sorvezetőként használja. A 160 perces játékidő már önmagában szavatolja a műfaji keretek kitágítását, az író-rendező a hétköznapi szituációkat a román új hullámra jellemző realista modorban bontja ki, a színészvezetés pedig egyértelműen (és bevallottan) Cassavetes, illetve Bergman hatását mutatja. Toni Erdmann figurája, és az általa generált abszurd helyzetek éppen azért nem tudják egy Adam Sandler-féle blődli szintjére lerángatni a filmet, mert a férfi infantilis humorát mindvégig ellenpontozza a precízen kidolgozott miliő hitelessége.

A cselekmény viszonylagos egyszerűsége ellenére – vagy éppen azért – a Toni Erdmann többféle olvasatot is elbír. Nézhető feminista tanmeseként a férfiak dominálta vállalati világban önállóan boldoguló, és a fináléra egyre öntudatosabbá váló karrierista nőről, vagy a szinglilét keserédes kritikájaként, de értelmezhető akár a multicégek, illetve a kapitalizmus maró szatírájaként is. A kétségkívül érvényes és aktuális témák felszíne mögött azonban az író-rendezőt legjobban az identitások és a szociális szerepek működése érdekli – épp úgy, mint első két filmjében. Nézőpontja attól különleges, hogy nem kizárólag a párkapcsolatok dinamikájára fókuszál, hanem arra, hogy a kisebb-nagyobb közösségekbe belépve miként változnak meg ezek a viszonyok. A Der Wald vor lauter Bäumen (2003) főszereplője is magányos fiatal nő, aki egy idegen városban próbálná újjáépíteni magát, de a munkahelyén nem tud beilleszkedni, szomszédjával pedig hiába barátkozik össze, kapcsolatuk csak akkor működik, amikor kettesben vannak. A Mások vagyunk (2009) története is akkor válik igazán érdekessé, amikor a vakációzó szerelmesek életébe belép a szomszédban lakó házaspár, és puszta jelenlétükkel megtörik a harmóniát.

A lappangó feszültségek természetesen a közös vacsora alatt kerülnek felszínre, ahogy a Toni Erdmannban is a különféle formális összejövetelek (munkavacsorák, fogadások, születésnapi partyk) alatt zajlanak a legemlékezetesebb játszmák apa és lánya közt. A férfi a nő főnökeinek jelenlétében is ugyanazt azt önjelölt mókamestert alakítja, akit odahaza is, majd érzékelve, hogy lánya mennyre szégyelli őt, megteremti Toni Erdmannt, a vállalati világban otthonosan mozgó nagymenő coach figuráját. Bohóckodása az idétlen műfogsorral és a ronda parókával öncélú trollkodásnak tűnhet – az író-rendező részéről pedig a legolcsóbb kabaréhumor kiaknázásának –, legkésőbb a fináléra azonban nyilvánvalóvá válik, hogy a groteszk karakter életre hívásával Winfried azt a képmutató vállalati közeget akarja nevetségessé tenni, amelybe a lánya is kétségbeesetten próbál beilleszkedni – akár azon az áron is, hogy teljesen feladja korábbi identitását.

Ha utólag egyértelmű is, hogy mire megy ki a játék, Ade szinte észrevétlenül juttatja el a végpontig a szereplőit és a nézőket is. Első két filmjéhez hasonlóan a mindennapok banalitásait próbálja – sikerrel – megragadni, nem tesz ki sehová felkiáltójelet, a cselekményt is látszólag ad hoc módon görgeti előre – az önismétlés csapdájába ugyanakkor többször is belesétál; akad olyan jelenet – ilyen a legutolsó is –, amely már nem tesz hozzá semmit az addig látottakhoz. Az összes szuperlatívuszra talán emiatt sem szolgált rá a film, sikere azonban jól jelzi, milyen elementáris igény mutatkozik a reménytelenséget közvetítő, kimódolt fesztiválprodukciók sormintáját megtörő, cinizmustól és giccstől egyaránt mentes lélekemelő történetekre.

 

TONI ERDMANN (Toni Erdmann) – német, 2016. Rendezte és írta: Maren Ade. Kép: Patrick Orth. Szereplők: Peter Simonischek (Winfried/Toni), Sandra Hüller (Ines), Michael Wittenborg (Hennberg), Thomas Loibl (Gerald). Gyártó: Komplizen Film. Forgalmazó: Cirko Film Kft. Feliratos. 160 perc.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2016/10 55-56. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=12909