|
Év
1979/december
|
Makk Károly: „A rendező nem más, mint a színész tükre...” Makk Károly beszélgetése Radványi Gézával a Circus maximus forgatása közben
N. N.: Radványi Géza filmográfiája
Nemeskürty István: Valaki Európában Radványi Géza első négy filmje: 1940–41
Karcsai Kulcsár István: Vándorévek
PRO ÉS KONTRA
Váncsa István: Fusson, akinek nincs lakása Ajándék ez a nap
Báron György: Egy nap, meg a többi Ajándék ez a nap
Zsolt Róbert: Rettegő autóversenyző nincsen Sebességláz
Richter Rolf: Magánélet az NDK-ban
Bikácsy Gergely: Ki fél Godard-tól?
Pünkösti Árpád: Márványaink
Fábry Sándor: Kamaszfilm Próbafelvétel
Kozák Márton: „Csak Péter és Pál van” Beszélgetés Elek Judittal
FESZTIVÁL
Zsugán István: Újjáéled a megtépázott Arany Oroszlán? Velence
Csala Károly: Új korszak a lengyel filmben Gdańsk
András Ferenc: Érzelmes utazás Lengyelországban
Zalán Vince: Milyen lesz a nyolcvanas évek filmművészete? Lille, Mannheim
László Zsófia: Régi filmek gobelinje
LÁTTUK MÉG
Zalán Vince: A skarlát betű
Bikácsy Gergely: Élő erők
Báron György: Hollónegyed
Dániel Ferenc: A vasálarcos férfi
Urbán Mária: A kérdés
Kulcsár Mária: Magánvélemény
Gyárfás Péter: A vad hattyúk
Babusik Ferenc: Nick Carter, a szuperdetektív
Sólyom András: A forró nyár árnyai
Sajóhelyi Gábor: Zöldövezet
Tótisz András: Don Quijote újra lovagol
Iván Gábor: A Jó, a Rossz és a Csúf
Grawátsch Péter: Néma párbaj
KÖNYV
Veress József: A szovjet filmirodalom újdonságai
TELEVÍZÓ
Ökrös László: Októberi esték
Tandori Dezső: Zsinórírással, analfabétáknak? Különvélemény Bergman tévésorozatáró
Avar János: Frak Flaherty Fehér Háza Washington zárt ajtók mögött
Faragó Vilmos: Jár a baba, jár
Császár István: A kritika ártalmasságáról
Rozgonyi Iván: Képernyő, vario, fegyelem és szerencse Beszélgetés Biró Miklós tévéoperatőrrel
POSTA
N. N.: Posta
|
|
|
|
|
|
|
Láttuk mégMég egy kis pánikPápai Zsolt
Az altáji-alpári vígjátékok dömpingjének korában igazán örvendetes, hogy akad néhány régi vágású szakember, aki megpróbál szemben úszni az árral, és fittyet hányva az ízlésterroristákra, kizárólag klasszicizáló stílű produkciókban gondolkozik. A két évtizede precíz hollywoodi kismesterként számon tartott Harold Ramis a kilencvenes évek első felében kelt munkáival (Idétlen időkig; Közös többszörös) bebizonyította, hogy a komédiák frontján nem csupán a gusztustalankodásnak van piaca, és szép eredmények érhetőek el a hagyományosabb vonalvezetésű művekkel is. Hogy mennyire jelentős eredmények, azt a három éve készült Csak egy kis pánik igazolta a legegyértelműbben: a pánikbetegségben szenvedő maffiózó és az őt kúráló pszichiáter közötti kapcsolatról fanyar humorú jelenetek sorában beszámoló film a gyártó cég, továbbá a rendező és színészek – köztük De Niro – pályafutásának legnagyobb anyagi sikerét jelentette.
Sajnálatos, hogy Ramis mostanra mintha kezdene kifogyni az ötletekből, legalábbis ezt jelzi, hogy remake-et készít (A bájkeverő), illetve folytatásba fog (Még egy kis pánik). Pedig az elmegyenge gengszter és a finomkodó pszichiáter újabb kalandjait terítő mese az expozícióban igen sokat ígér: a meglehetőst kimódolt konfliktus – miszerint a hatóság az orvos lakásában helyezi el a beteget – ellenére a film az első félórában nemhogy tartja a korábbi epizód színvonalát, de némiképp felül is üti azt. A parádés kezdés után azonban a Még egy kis pánikot is eléri a sorozatfilmek örök nyavalyája, az önismétlés kényszere, és a produkció innentől szimpla sitcommá satnyul. Az alkotók kifogynak a szuszból, a hároméves rákészülés a projektre csupán félórára elegendő ötletet szült – mindezzel együtt azonban nem kétséges, hogy a film még ebben a formájában is több invenciót tartalmaz, mint a kortárs fősodorbeli komédiák java.
Cikk értékelése: | | | | | | | | | | | | | szavazat: 935 átlag: 5.64 |
|
|
|
|