|
Év
1979/december
|
Makk Károly: „A rendező nem más, mint a színész tükre...” Makk Károly beszélgetése Radványi Gézával a Circus maximus forgatása közben
N. N.: Radványi Géza filmográfiája
Nemeskürty István: Valaki Európában Radványi Géza első négy filmje: 1940–41
Karcsai Kulcsár István: Vándorévek
PRO ÉS KONTRA
Váncsa István: Fusson, akinek nincs lakása Ajándék ez a nap
Báron György: Egy nap, meg a többi Ajándék ez a nap
Zsolt Róbert: Rettegő autóversenyző nincsen Sebességláz
Richter Rolf: Magánélet az NDK-ban
Bikácsy Gergely: Ki fél Godard-tól?
Pünkösti Árpád: Márványaink
Fábry Sándor: Kamaszfilm Próbafelvétel
Kozák Márton: „Csak Péter és Pál van” Beszélgetés Elek Judittal
FESZTIVÁL
Zsugán István: Újjáéled a megtépázott Arany Oroszlán? Velence
Csala Károly: Új korszak a lengyel filmben Gdańsk
András Ferenc: Érzelmes utazás Lengyelországban
Zalán Vince: Milyen lesz a nyolcvanas évek filmművészete? Lille, Mannheim
László Zsófia: Régi filmek gobelinje
LÁTTUK MÉG
Zalán Vince: A skarlát betű
Bikácsy Gergely: Élő erők
Báron György: Hollónegyed
Dániel Ferenc: A vasálarcos férfi
Urbán Mária: A kérdés
Kulcsár Mária: Magánvélemény
Gyárfás Péter: A vad hattyúk
Babusik Ferenc: Nick Carter, a szuperdetektív
Sólyom András: A forró nyár árnyai
Sajóhelyi Gábor: Zöldövezet
Tótisz András: Don Quijote újra lovagol
Iván Gábor: A Jó, a Rossz és a Csúf
Grawátsch Péter: Néma párbaj
KÖNYV
Veress József: A szovjet filmirodalom újdonságai
TELEVÍZÓ
Ökrös László: Októberi esték
Tandori Dezső: Zsinórírással, analfabétáknak? Különvélemény Bergman tévésorozatáró
Avar János: Frak Flaherty Fehér Háza Washington zárt ajtók mögött
Faragó Vilmos: Jár a baba, jár
Császár István: A kritika ártalmasságáról
Rozgonyi Iván: Képernyő, vario, fegyelem és szerencse Beszélgetés Biró Miklós tévéoperatőrrel
POSTA
N. N.: Posta
|
|
|
|
|
|
|
Láttuk mégGodzilla Mechagodzilla ellenFáber András
A fantasztikus rémfilmek kedvelői között bizonyára közhely, hogy a mecha-Godzilla nem más, mint elektronikus vezérlésű robot-Godzilla, ám az átlagos magyar moziközönségnek ez a szó éppúgy törökül (vagy inkább japánul) cseng, mint a figura eredetijének, a sárkánygyíkok rendjébe tartozó monstruózus őshüllőnek a neve. A film, amelyben feltűnik, egy több évtizede tartó, számos mesterember által készített siker-sorozat sokadik – némiképp hervadt és fantáziátlan – darabja. Az első Godzilla-film 1954-ben készült, Inosiro Honda rendezte: ez volt Japánban a kaiju-eiga (vagyis a szörny-filmek) nyitánya. Az ősidőkből ittmaradt gigantikus rémnek eredetileg a Gojira nevet adták, majd – kelendőnek bizonyuló exportcikkről lévén szó – európai fülnek jobban csengő elnevezést kerestek neki.
A tenger mélyéről felmerülő hüllő lelkialkata nem valami bonyolult: egyre-másra tördeli-tépi-rombolja a makett-erdőket, makett-hidakat és makett-épületeket. Ehhez képest meglepően csekély riadalmat kelt a fegyelmezett japán színészekben, akik körülbelül ugyanolyan faarccal veszik tudomásul a szörnyeteg megjelenését, mint Christian Morgenstern versében a tanár úr, amikor a ló becsönget lakásába, hogy felhozta a zongorakulcsot. Könnyű nekik, ők már bizonyára rengeteg Godzillával találkoztak életükben gyermekkoruk óta. Valamit azért érdemes emlékezetünkben megőriznünk ebből a filmipari tucattermékből: néhány varázsos mondatot egy fekete hegyről, melynek megjelenése az égen szörnyetegeket szabadít a világra, „amikor a Nap nyugaton kel, és a Hold vörösen nyugszik le” – mint tudjuk, e csodás képtelenségeknek minden nép képzeletvilágában nagy szerepük van. Csak attól kell óvakodni, hogy realisztikusan jelenítsük meg őket. Kár, hogy a film készítői eltértek ettől az alapszabálytól.
Cikk értékelése: | | | | | | | | | | | | | szavazat: 1248 átlag: 5.51 |
|
|
|
|