Láttuk még

Diótörő

Fáber András

Kevéssel a zeneszerző halála előtt, 1892-ben mutatták be Szentpétervárott Csajkovszkij világszép mesebalettjét, melyről akkor valószínűleg kevesen gondolták, hogy hosszú évtizedekre (tán évszázadokra) megoldja a világ operaházainak karácsonyi matinégondjait. A látszólag naiv, romantikus történet (E. T. A. Hoffmann és az ifjabb Dumas nyomán) az ezermester Drosselmeier keresztapa által fabrikált diótörő-babáról, amely (vagy inkább, aki) a kislány álmában legyőzhetetlen herceghadvezérré változik, több tekintélyes folklorista szerint „a széplány és a szörnyeteg” mesetípus egyik új keletű feldolgozásának tekinthető. Ebből a szempontból azokhoz a beavatási történetekhez tartozik, amelyek segítenek a gyermeknek az ellenkező nemű szülőhöz fűződő ödipális konfliktusok feldolgozásában. A Diótörő-mesére is érvényes Bruno Bettelheim megállapítása, mely szerint „minden mese olyan varázstükör, amely belső világunk valamely összetevőjét tükrözi, és azt az utat, amelyet meg kell járnunk, hogy eljussunk az éretlenségtől az érettségig”. A látszólag „tündéri” történetet erős erotikus és agresszív töltésű érzelmek színezik-kísérik a testvérféltékenységtől a gyilkos késztetéseken át a barlangba való bejutásig, amelyben a Freudon iskolázott elemzők könnyűszerrel fedezik fel a nemi aktus analógonját. Mindez – mondják – roppant hasznos a személyiség-fejlődés szempontjából.

Nemcsak hasznos, de épületes és élvezetes is – tegyük hozzá –, ezúttal egy amerikai film kapcsán, amely nem sokkal több ugyan egy lefilmezett balett-előadásnál, de legalább nem teszi tönkre a zene és a koreográfia művészi hatását.

A cikk közvetlen elérhetőségei:
	offline: Filmvilág folyóirat 1989/12 59. old.
	online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=5545

Cikk értékelése:

szavazat: 1429 átlag: 5.53