|
Év
1979/december
|
Makk Károly: „A rendező nem más, mint a színész tükre...” Makk Károly beszélgetése Radványi Gézával a Circus maximus forgatása közben
N. N.: Radványi Géza filmográfiája
Nemeskürty István: Valaki Európában Radványi Géza első négy filmje: 1940–41
Karcsai Kulcsár István: Vándorévek
PRO ÉS KONTRA
Váncsa István: Fusson, akinek nincs lakása Ajándék ez a nap
Báron György: Egy nap, meg a többi Ajándék ez a nap
Zsolt Róbert: Rettegő autóversenyző nincsen Sebességláz
Richter Rolf: Magánélet az NDK-ban
Bikácsy Gergely: Ki fél Godard-tól?
Pünkösti Árpád: Márványaink
Fábry Sándor: Kamaszfilm Próbafelvétel
Kozák Márton: „Csak Péter és Pál van” Beszélgetés Elek Judittal
FESZTIVÁL
Zsugán István: Újjáéled a megtépázott Arany Oroszlán? Velence
Csala Károly: Új korszak a lengyel filmben Gdańsk
András Ferenc: Érzelmes utazás Lengyelországban
Zalán Vince: Milyen lesz a nyolcvanas évek filmművészete? Lille, Mannheim
László Zsófia: Régi filmek gobelinje
LÁTTUK MÉG
Zalán Vince: A skarlát betű
Bikácsy Gergely: Élő erők
Báron György: Hollónegyed
Dániel Ferenc: A vasálarcos férfi
Urbán Mária: A kérdés
Kulcsár Mária: Magánvélemény
Gyárfás Péter: A vad hattyúk
Babusik Ferenc: Nick Carter, a szuperdetektív
Sólyom András: A forró nyár árnyai
Sajóhelyi Gábor: Zöldövezet
Tótisz András: Don Quijote újra lovagol
Iván Gábor: A Jó, a Rossz és a Csúf
Grawátsch Péter: Néma párbaj
KÖNYV
Veress József: A szovjet filmirodalom újdonságai
TELEVÍZÓ
Ökrös László: Októberi esték
Tandori Dezső: Zsinórírással, analfabétáknak? Különvélemény Bergman tévésorozatáró
Avar János: Frak Flaherty Fehér Háza Washington zárt ajtók mögött
Faragó Vilmos: Jár a baba, jár
Császár István: A kritika ártalmasságáról
Rozgonyi Iván: Képernyő, vario, fegyelem és szerencse Beszélgetés Biró Miklós tévéoperatőrrel
POSTA
N. N.: Posta
|
|
|
|
|
|
|
Láttuk mégGyilkosok utcájaLajta Gábor
Ne tévessze meg a nézőt e baljós filmcím, sem a műfaji megjelölés – krimi –, ezen a filmen nem fog izgulni. A Gyilkosok utcájában rendre elénk táruló vércsíkos hullák látványa – akárha szolid csendélet volna – nem rendít meg. Pedig a magánnyomozásba kezdő íróval együtt (Jean-Louis Trintignant alakítja) nyomasztó balsejtelmek között kellene rettegnünk a halált. Félnünk kellene a tengerparti kisváros uraitól, akik feltehetően meggyilkoltak egy öregasszonyt a földjeiért, és sorra tüntetik el a tanúkat is. A sejtések azonban ebben a filmben túlzottan biztosak, a tettek indítékai egyértelműek, a figurák átlászóak, s a történet oly akciószegény, hogy nem kell félni semmitől.
Jean-Louis Trintignant, bár szokott vívódó értelmiségi szerepkörében mozog, mégis kívül van mindenen, félálomban hordozza gyűrt arcát, időnként torz mosolyra rántja, mint akit hirtelen ébresztenek. Mennyire máshogy játszott egy bevallottan kommersz, de kitűnően megcsinált krimiben, a Zsarutörténetben, Alain Delon partnereként. Az a figura valódi volt, s Trintignant azzal, ahogy belépett egy szobába, tökéletesen megformálta a börtönből szökött gengszter súlyos alakját.
A Gyilkosok utcájában sem a szereplőknek, sem környezetüknek nincs dimenziója. A kissé túlexponált, ellenfényes képek tovább anyagtalanítják az amúgy is stilizált valóságot.
Meglehet, Max Gallo regénye, amely a film alapjául szolgált, karakteres mű. Boramy Tioulong rendező munkája mindenesetre sem krimi, sem társadalomrajz: filmes akvarell súlytalan történettel.
Cikk értékelése: | | | | | | | | | | | | | szavazat: 994 átlag: 5.42 |
|
|
|
|