KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
   1979/december
• Makk Károly: „A rendező nem más, mint a színész tükre...” Makk Károly beszélgetése Radványi Gézával a Circus maximus forgatása közben
• N. N.: Radványi Géza filmográfiája
• Nemeskürty István: Valaki Európában Radványi Géza első négy filmje: 1940–41
• Karcsai Kulcsár István: Vándorévek
PRO ÉS KONTRA
• Váncsa István: Fusson, akinek nincs lakása Ajándék ez a nap
• Báron György: Egy nap, meg a többi Ajándék ez a nap

• Zsolt Róbert: Rettegő autóversenyző nincsen Sebességláz
• Richter Rolf: Magánélet az NDK-ban
• Bikácsy Gergely: Ki fél Godard-tól?
• Pünkösti Árpád: Márványaink
• Fábry Sándor: Kamaszfilm Próbafelvétel
• Kozák Márton: „Csak Péter és Pál van” Beszélgetés Elek Judittal
FESZTIVÁL
• Zsugán István: Újjáéled a megtépázott Arany Oroszlán? Velence
• Csala Károly: Új korszak a lengyel filmben Gdańsk
• András Ferenc: Érzelmes utazás Lengyelországban
• Zalán Vince: Milyen lesz a nyolcvanas évek filmművészete? Lille, Mannheim

• László Zsófia: Régi filmek gobelinje
LÁTTUK MÉG
• Zalán Vince: A skarlát betű
• Bikácsy Gergely: Élő erők
• Báron György: Hollónegyed
• Dániel Ferenc: A vasálarcos férfi
• Urbán Mária: A kérdés
• Kulcsár Mária: Magánvélemény
• Gyárfás Péter: A vad hattyúk
• Babusik Ferenc: Nick Carter, a szuperdetektív
• Sólyom András: A forró nyár árnyai
• Sajóhelyi Gábor: Zöldövezet
• Tótisz András: Don Quijote újra lovagol
• Iván Gábor: A Jó, a Rossz és a Csúf
• Grawátsch Péter: Néma párbaj
KÖNYV
• Veress József: A szovjet filmirodalom újdonságai
TELEVÍZÓ
• Ökrös László: Októberi esték
• Tandori Dezső: Zsinórírással, analfabétáknak? Különvélemény Bergman tévésorozatáró
• Avar János: Frak Flaherty Fehér Háza Washington zárt ajtók mögött
• Faragó Vilmos: Jár a baba, jár
• Császár István: A kritika ártalmasságáról
• Rozgonyi Iván: Képernyő, vario, fegyelem és szerencse Beszélgetés Biró Miklós tévéoperatőrrel
POSTA
• N. N.: Posta
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Csontváry

„Hogy a megjövendőlt igazságot megtaláljam”

Zalán Vince

 

„Ha legalább megbolondulhatnék igazán!

De nem: csak ez a kettő közti,

ez a majdnem,

ez a meglehet...

Ez.”

(Fernando Pessoa)

 

A Csontváry, Huszárik Zoltán új filmje nagyjából a rendező eddigi műveinek szerkesztés- és építkezésmódját követi. Azt a magyar (s talán nemcsak a magyar) filmművészetben egyedülálló filmformát, amely radikálisan szakít a mozifilm általánosan gyakorolt elbeszélésmódjával; mind a cselekményvezetés széles körben elfogadott ritmusával, mind a szokásos, flash backes (időbeni visszapillantásokkal tarkított) módszerrel. Magas fokon stilizált, pontosan megkomponált, szinte aforisztikus tömörségű képeit egyfajta „belső rend” szerint fűzi egybe, amely mintha a kitűnő amerikai filmes, Maya Deren törekvéseihez lenne hasonlatos: „Erőfeszítésem arra irányul, hogy a filmformában megkeressem a narratív logikával szembenálló logikát, amint a költő is föltárja az egyik hangtól a másikhoz vezető út logikáját.” Vagy talán a filmen próbálja meg követni Huszárik a nagy Cézanne-t (?!): „Van talán színlogika is... A festészet mindenekelőtt látás. A mi művészetünk matériája ott van, amit szemeink gondolnak.” Mindezt biztosan nem tudni, s talán nem is föltétlenül szükséges, hogy ezeken a példákon túl tételekbe fogjuk a Huszárik-féle filmforma jellemző jegyeit. Az viszont bizonyos, hogy az a sajátos alkotásmód (mert jóval többről van szó, mint egyszerűen valamiféle új technikáról) az alapja filmjei példa nélkül álló „időkezelésének”. Ez a legjobban talán a Szindbádban érhető tetten, amelyben a pillanat s a végtelen idő oly kegyetlen dialektikáját valósította meg mindenki számára átélhetően. A múlt, a jelen és a jövő folyamatos egymásba játszása következtében az idő folyamatának és varázsos pillanatoknak egyaránt részeseivé válunk. Az idő szubjektív dimenziói egyidejűleg vannak jelen. Szindbád az időnek ebben a rétegezettségében szeretne rendet teremteni. Ezért válhatott ebben a műben a személyiség idővel való küzdelme a világgal a teljességért folytatott harcává.

Huszárik új filmjében a személyiség dimenziói felé fordul. (Ilyen értelemben a Csontváry logikus lépésnek tűnhet a Szindbád után.) Az idő szubjektív dimenzióinak a Szindbádban elért filmes megfogalmazásához (s ahhoz hasonlatosan) a Csontváryban a személyiség bonyolult összetettségét társítja. Innen a „kettőzött” főszerep (pontosabban szólva: egyazon személyiség különböző arcai, különböző „én”-jei), egyfelől a festő Csontváry Kosztka Tivadar, másfelől a festőt alakító Z., a színész. (Mind a két figurát Ichak Finci, bolgár színész játssza.)

A Csontváry az első pillanatra némileg kusza, ám mindenképpen szemet gyönyörködtető kavalkádnak tűnik föl. Forrón izzó tűzhányó és zuhogó vízesés, múlt századbeli patika és suhanó gépkocsi, magányos vándorlás a sivatagban és nem kevésbé magányos szónoklat a színpadon, váratlan családi perpatvar és csendes, délutáni ideggyógyintézet és még sokfajta szépség, meghitt csend, váratlan fordulat tárul elénk. S persze festmények, művek, Csontváry Kosztka Tivadar alkotásai. Ám idővel, előbb csak érezzük, bizonyossá csak később lesz bennünk, hogy a kuszaság csak látszólagos, hisz a képváltások határozott rendet alkotnak, s hogy a gyönyörködtetés szövetét a fájdalomtól kicsikart szépségből szőtték, hogy e tarkán is csodaszép kavalkád legmélyén a teremtés, az alkotás emésztő gyötrelme fészkel. Mert kell-e mondanom, hogy Huszárik műve nem Csontváryról szól, még csak Latinovits Zoltánról sem. Áttételesen persze igen, mindkettőjükről, de legfőképpen arról a szorongásról, mely úrrá lesz a művészen, amikor létre akarja hozni művét. „Aki költő, nem tud tiszta papírt maga elé tenni és tollat venni a kezébe anélkül, hogy ne érezné azt a szorongást, amely a vakmerő felfedező út előtt álló emberen hatalmasodik el – írja Sinkó Ervin Mit adhat a költő? című esszéjében –, azt a szorongást, amely felelősségérzésből, még inkább abból a tiszteletből ered, mellyel a költő viszonylik a leírt szó hatalmához.”

Ez a lelkiállapot, persze, egymással ellentétes minőségeket váltakoztatva végtelenül sokféle módon nyilvánulhat meg. Az eufóriától az apátiáig; az örömmámortól, a dühkitörésektől a gyermeki szelídségig. S ezek a megnyilvánulások összegződhetnek a – közmegegyezésesen elfogadott (vagy eltűrt) – „normálistól” eltérő magatartásban. S Huszárik filmje mintha meg is próbálkozna azzal, hogy perújrafelvételt provokáljon az ilyen „másféle” magatartás, sőt, az őrült és a lángész közt húzódó bizonytalan és meghatározhatatlan határvonal ügyében. Sajnos a mű, a Csontváry nem vet új, megvilágító fénycsóvát erre a kifürkészhetetlennek tetsző határvidékre. Hiába az ideggyógyintézet s lakóinak humánus, majdhogynem szeretetteljes megjelenítése, hiába érzi Z., a színész, otthon magát az intézetben, hiába teremt egy szál hegedűvel kapcsolatot az ápoltakkal – magatartásának megértéséhez nem jutunk közelebb. Hiába dörgedelmes kitörése a színpadon: mert hisz tudjuk (ha elfogadni nem akarjuk is), hogy a mindennapok ólomsúlyként húzzák le a többet tudót, a többet akarót, kivált a zsenit. (A filmjelenetben: villany gyullad, és takarítónők tűnnek föl a színpad hátterében, vödreikkel, rongyaikkal, seprűikkel.) S tudjuk azt is, hogy (általában) nem érti meg őket saját koruk. (A nézőtéren egyetlen ember ül, a Bolond.)

De éppen ez a jelenet figyelmeztet arra is, hogy ez a „másféle” magatartás, ez a „másság” nemcsak „adottság”, hanem a személyiség és a kor viszonyának is terméke. A film kísérletet tesz arra, hogy megjelenítse e „külső” okokat. Kivált a befejező részben, a mű egész világától idegen, erőltetett appendixben. Sajnos épp azokban a jelenetekben lelhető föl ez az igyekezet, amelyekben (számomra teljesen érthetetlenül) valamiféle didaktikus, a pergamenbőrű sematizmussal egyazon emlőn nevelkedett földszintes avantgardizmus győzi le Huszárik oly sokszor megcsodált teremtő fantáziáját.

Így azután a film egy (lényegében befejezhetetlen) monológgá alakul. Olyan monológgá, amelyet a mű építkezésmódjából következően két magatartás együttesen jelenít meg. Az egyik Csontváryé, aki fáradhatatlanul, szinte megszállottan járja a világot, s festi csodálatosabbnál csodálatosabb vásznait. „Én, Kosztka Tivadar – vallja –, ki a világ megújhodásáért ifjúságomról lemondtam, amikor a láthatatlan Szellem meghívását elfogadtam, akkor már rendes polgári foglalkozásban, kényelemben és bőségben volt részem. (...) E cél elérése miatt évek hosszú során át Európát, Afrikát és Ázsiát utaztam be, hogy a megjövendölt igazságot megtaláljam, és a gyakorlatban festményben átvihessem.” S vallomása nemcsak fogadkozás, de megküzdött cselekvés is. Állhatatosságán, vaskövetkezetességén s természetesen művészi nagyságán túl feltételezésem szerint ez a teljességre törekvés (amely teljességbe ember, társadalom és természet egyként beletartozik), „a mindenséggel mérd magad” Csontváry életútjában-művészetében megvalósított gyakorlata izgatta legjobban Huszárikot.

A másik magatartás Z.-é, a zseniális színészé, akit – a film szerint – a tehetsége által adományozott felelősség terhe éppúgy meggyötört, mint a feladat nagysága: Csontváry szerepe. A feladat kihívó nagyszerűsége és a mindennapok színtelen, unalomig ismert gyakorlatiassága egyre jobban felőrlik erejét. Az életében bekövetkezett megroppanások s a Csontváryval való „azonosulások” között teremtődött feszültség már-már elviselhetetlen lesz számára. Visszautasítja a szerepet. Megérzi, hogy Csontváry nem egyszerűen csak szerep, hanem erőpróba is számára. Erőpróba, amelyben állandóan saját tehetsége és teljesítőképessége határán kell (kellene) járnia. De vajon másképp, más módon megtalálható-e a megjövendölt igazság?

E két akarat, e két élet, e két magatartás egymásnak feszülő (vagy éppen egymásba simuló) drámája kölcsönöz érvényességet a filmnek, s avatja mai filmmé a Csontváryt. Nem a lélek rejtelmeit „feltáró” jelenetek s nem a kort „leleplező”, frappánsnak szánt, eklektikus látomások, de ez az összeszikráztató művészi erő teszi közérdekűvé az alkotó szorongását. Mert vajon nem a testet-formát öltött cselekvés juttat el bennünket önmagunkhoz – s embertársainkhoz?


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1980/10 13-15. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=7685