|
Év
1979/december
|
Makk Károly: „A rendező nem más, mint a színész tükre...” Makk Károly beszélgetése Radványi Gézával a Circus maximus forgatása közben
N. N.: Radványi Géza filmográfiája
Nemeskürty István: Valaki Európában Radványi Géza első négy filmje: 1940–41
Karcsai Kulcsár István: Vándorévek
PRO ÉS KONTRA
Váncsa István: Fusson, akinek nincs lakása Ajándék ez a nap
Báron György: Egy nap, meg a többi Ajándék ez a nap
Zsolt Róbert: Rettegő autóversenyző nincsen Sebességláz
Richter Rolf: Magánélet az NDK-ban
Bikácsy Gergely: Ki fél Godard-tól?
Pünkösti Árpád: Márványaink
Fábry Sándor: Kamaszfilm Próbafelvétel
Kozák Márton: „Csak Péter és Pál van” Beszélgetés Elek Judittal
FESZTIVÁL
Zsugán István: Újjáéled a megtépázott Arany Oroszlán? Velence
Csala Károly: Új korszak a lengyel filmben Gdańsk
András Ferenc: Érzelmes utazás Lengyelországban
Zalán Vince: Milyen lesz a nyolcvanas évek filmművészete? Lille, Mannheim
László Zsófia: Régi filmek gobelinje
LÁTTUK MÉG
Zalán Vince: A skarlát betű
Bikácsy Gergely: Élő erők
Báron György: Hollónegyed
Dániel Ferenc: A vasálarcos férfi
Urbán Mária: A kérdés
Kulcsár Mária: Magánvélemény
Gyárfás Péter: A vad hattyúk
Babusik Ferenc: Nick Carter, a szuperdetektív
Sólyom András: A forró nyár árnyai
Sajóhelyi Gábor: Zöldövezet
Tótisz András: Don Quijote újra lovagol
Iván Gábor: A Jó, a Rossz és a Csúf
Grawátsch Péter: Néma párbaj
KÖNYV
Veress József: A szovjet filmirodalom újdonságai
TELEVÍZÓ
Ökrös László: Októberi esték
Tandori Dezső: Zsinórírással, analfabétáknak? Különvélemény Bergman tévésorozatáró
Avar János: Frak Flaherty Fehér Háza Washington zárt ajtók mögött
Faragó Vilmos: Jár a baba, jár
Császár István: A kritika ártalmasságáról
Rozgonyi Iván: Képernyő, vario, fegyelem és szerencse Beszélgetés Biró Miklós tévéoperatőrrel
POSTA
N. N.: Posta
|
|
|
|
|
|
|
Láttuk mégAz ismeretlen katona lakkcipőjeBársony Éva
Rangel Vâlcsanov filmje nyomasztó, mint egy rossz vacsorát követő zűrzavaros álom. Nem a tartalma nyomasztó, hanem a tanácstalanság, amit nézőjében ébreszt. Értelmezhetetlen jelentésű valóságdarabok mosódnak össze értelmezhetetlen jelentésű látomásfoszlányokkal; bombasztikus ötletek lépnek fel azzal az igényel, hogy szimbólumokként fogadjuk el őket, ám megfejtésükhöz a logika tökéletesen hiányzik a filmből.
A Napfény és árnyék (1962) óta ismert nevű rendező ezúttal mintha teljes igényű példatárát akarta volna összeállítani annak a mára már egyre kevésbé fogyasztható „költői álomlátásnak”, amely elég hosszú ideig művészi buktatója volt a bolgár filmeknek. A szürrealisztikusan lebegtetett szépelgést, amely csak ritka esetekben játszott valóban dramaturgiai szerepet, egykor még a krimik is kötelező modorként alkalmazták, az új bolgár filmes nemzedék viszont éppen most kezd nyűgeitől szabadulni. Különösen feltűnő hát, ahogyan Vâlcsanov itt már ad abszurdum viszi ezt a modorosságot. Az egymást nem értelmező jelenetek tartalmáról képtelenség valamit is biztosan állítani. azon kívül, hogy maga a rendező kezdi a szemünk előtt elképzelni(?), visszaidézni(?) őket. Egy kisfiú jön-megy elveszetten egy falusi ház udvarán, mintha maga sem tudná bizonyosan, ébren van-e, vagy álmodik, netán őt álmodják. Így van ezzel a film – egy lakodalom – valamennyi szereplője. Mígnem a lopós nagymama rá nem gyújtja a házat mindannyiukra. Az egyedül maradt kisfiú a romok felett kérdően néz ránk. És mi értetlenül bámulunk rá vissza.
Cikk értékelése: | | | | | | | | | | | | | szavazat: 1211 átlag: 5.77 |
|
|
|
|