|
Év
1979/december
|
Makk Károly: „A rendező nem más, mint a színész tükre...” Makk Károly beszélgetése Radványi Gézával a Circus maximus forgatása közben
N. N.: Radványi Géza filmográfiája
Nemeskürty István: Valaki Európában Radványi Géza első négy filmje: 1940–41
Karcsai Kulcsár István: Vándorévek
PRO ÉS KONTRA
Váncsa István: Fusson, akinek nincs lakása Ajándék ez a nap
Báron György: Egy nap, meg a többi Ajándék ez a nap
Zsolt Róbert: Rettegő autóversenyző nincsen Sebességláz
Richter Rolf: Magánélet az NDK-ban
Bikácsy Gergely: Ki fél Godard-tól?
Pünkösti Árpád: Márványaink
Fábry Sándor: Kamaszfilm Próbafelvétel
Kozák Márton: „Csak Péter és Pál van” Beszélgetés Elek Judittal
FESZTIVÁL
Zsugán István: Újjáéled a megtépázott Arany Oroszlán? Velence
Csala Károly: Új korszak a lengyel filmben Gdańsk
András Ferenc: Érzelmes utazás Lengyelországban
Zalán Vince: Milyen lesz a nyolcvanas évek filmművészete? Lille, Mannheim
László Zsófia: Régi filmek gobelinje
LÁTTUK MÉG
Zalán Vince: A skarlát betű
Bikácsy Gergely: Élő erők
Báron György: Hollónegyed
Dániel Ferenc: A vasálarcos férfi
Urbán Mária: A kérdés
Kulcsár Mária: Magánvélemény
Gyárfás Péter: A vad hattyúk
Babusik Ferenc: Nick Carter, a szuperdetektív
Sólyom András: A forró nyár árnyai
Sajóhelyi Gábor: Zöldövezet
Tótisz András: Don Quijote újra lovagol
Iván Gábor: A Jó, a Rossz és a Csúf
Grawátsch Péter: Néma párbaj
KÖNYV
Veress József: A szovjet filmirodalom újdonságai
TELEVÍZÓ
Ökrös László: Októberi esték
Tandori Dezső: Zsinórírással, analfabétáknak? Különvélemény Bergman tévésorozatáró
Avar János: Frak Flaherty Fehér Háza Washington zárt ajtók mögött
Faragó Vilmos: Jár a baba, jár
Császár István: A kritika ártalmasságáról
Rozgonyi Iván: Képernyő, vario, fegyelem és szerencse Beszélgetés Biró Miklós tévéoperatőrrel
POSTA
N. N.: Posta
|
|
|
|
|
|
|
Láttuk mégA bomba átmérőjeFöldes András
Lehangoló képet tár elénk a palesztin öngyilkos merénylő történetét feldolgozó kanadai dokumentumfilm. Szokatlan módon a nézőt nem az átélt lelki megrázkódtatások teszik próbára, hanem a film konfliktuskerülése. Ebből pedig talán azt a szomorú következtetést kell levonnunk: lehetünk bármilyen empatikusak, kilátástalan feladat megérteni a világ távoli pontjain zajló konfliktusokat.
A húsz ember halálát követelő, 2002-es jeruzsálemi autóbuszos robbantást feldolgozó film legfőbb hibája, hogy – emocionálisan amúgy érthető okokból – személyes, emberi oldalról közelíti meg a tragédiát. Izrael egyik legsúlyosabb öngyilkos merényletéről a másfélórás film jó részében az áldozatok hozzátartozói beszélnek. Hallunk megrázó vallomásokat az apa szájából, aki borongós zongorafutamok közepette meséli, milyen állhatatos tevékenykedéssel igyekszik menekülni fia elvesztésének gondolatától. És megismerjük azt is, hogy mik voltak az áldozatok vágyai, álmai, hogyan szerettek és miket gondoltak a világról. Mindez sajnos mégsem visz közelebb minket a megértéshez, hiszen hasonló monológokat hallanánk, ha például egy lavina áldozatairól készülne film.
A néző azért ül be erre a filmre, hogy megtudja, mi az, ami egy ilyen borzalmas tetthez vezet, és hogyan gondolkodnak ezután az áldozatok hozzátartozói. A másfél órás film azonban nem merészkedik a szörnyű tragédia mélységeibe. A vége felé megszólalnak ugyan rendőrök, biztonsági szakértők, sőt, a merénylő egy társa és a szülei is, de lényegi kérdésekre mégsem kapunk választ.
A bomba átmérőjéből, a sok megszólaló, a drámai képek és a zaklatott zene ellenére sem tudunk meg többet, mint egy híradóból.
Cikk értékelése: | | | | | | | | | | | | | szavazat: 817 átlag: 5.39 |
|
|
|
|