TelevízóFoci EBHa nincs dráma, akkor csinálunkBaski Sándor
A sportrajongók már a londoni olimpia lázában élnek, de a labdarúgó EB médiamágiája itt is hasonló szellemben érvényesül. Az idei Európa Bajnokság is bebizonyította, hogy a futball, a felszín alatt, a különféle, egymással rivalizáló játékrendszerek folyamatos evolúciójáról szól. A mágnestáblák bűvöletében élő szakírók élvezettel boncolgatják az új trendeket – most épp a tiki-takanaccio a sláger – amit azonban a riporterek eufemisztikusan „óriási taktikai harcként” szoktak aposztrofálni, a laikus, futballt csak kétévente fogyasztó nézőt kevésbé köti le. Az operatőrökre, vágókra és a közvetítést vezénylő rendezőkre hárul a feladat, hogy a nem mindig szórakoztató sporteseményt mégis érdekes és izgalmas produkcióként tálalják fel a tévék és a kivetítők előtt ülő százmilliós közönségnek.
A pár évtizede még három kamerával rögzített közvetítésekből mostanra 20-30 kamerával felvett sajátos valóságshow lett, ahol „már nem csak a gólokat és a helyzeteket dokumentálják, hanem a gyepen zajló emberi drámákat, az arcokon lejátszódó érzelmeket, szenvedélyeket. A kamerát nem csak az érdekli, hogy milyen ívben vágódik be a labda a hálóba, de az is, hogy miként éli ezt meg a kapus, a gól szerzője, az edző vagy a lelátón ülő néző. (…) A rendezők nem csak várnak a drámára, de ha kell, elébe is mennek.…, valóságos szappanopera kerekedik ki egy-egy futballtorna végére, főszerepben a pórusaikig közel hozott sztárarcokkal, a mészcsík határolta ketreceikben fel-alá járkáló edzőkkel, és a 15 másodperces hírnevet megkapó, a fotel-drukkerek helyett is extázisba eső szurkolókkal, akik színes multikulti karnevállá változtatják az eseményt.”
Minderről még négy éve, a 2008-as Európa Bajnokság apropóján írtam (bővebben: Filmvilág 2008/6.): azóta lényeges változás nem történt a közvetítések stílusában, bizonyos trendek azonban megfigyelhetőek, ezen a mostani EB-n is. Míg korábban – akár csak 10 évvel ezelőtt is – a lelátón ülő / álló közönséget illusztrációs céllal vágták be a közvetítésbe, mondjuk egy szögletnél vagy egy 11-es párbajt megelőzően, addig ma már nem telhet el egyetlen perc sem úgy, hogy ne láthatnánk, dekoratív vagy extrém külsejű szurkolókat látványosan szurkolni. Míg a kocanézőket nyilván szórakoztatják ezek a vágóképek, azokat, akik a játékra kíváncsiak, akár irritálhatják is az állandó megszakítások, hiszen emiatt akár lényeges mozzanatokról is lemaradhatnak.
A néző előtérbe tolása azonban – tetszik vagy sem – általános trend a showműsorokban, amelyet legjobban talán az X-faktorhoz hasonló tehetségkutatók példáján lehet illusztrálni. Ezekben nem csak az adott fellépő produkcióját mutatják be, de egyből a rá adott reakciókat is, mint a kamera kedvéért különösen lelkes vagy unott arcot vágó zsűritagokat, a színfalak mögött izguló rokonokat vagy a színpad szélén álló műsorvezetőket, akik kommentálják is látottakat – pótolva ezzel a televízió műfajából hiányzó interaktivitást. Ami ebben új, az a produkció és a „reakció” aránya: majdnem 50-50 százalék. Az ok egyértelmű: ebben a felgyorsult (média)világban a türelmetlen nézőt minden másodpercben új ingerekkel kell bombázni, nehogy elkapcsoljon véletlenül – a rendezők, producerek legalábbis így gondolkozhatnak.
A futballközvetítések készítői is igyekeznek gondoskodni róla, hogy egy ötperces spanyol labdajáratás közben is ébren maradjon a néző, nem csak a szurkolók pásztázásával, de akár a meccs addigi pillanatait összefoglaló montázzsal. Ebben az összeállításban azonban nem, vagy nem csak a gólok láthatóak, hanem a játékosok érzelmi reakciói, csokorba gyűjtve és szinte állóképpé lassítva.
De amint arra a Süddeutsche Zeitung cikke rávilágított, a rendezők akár szakmailag etikátlan módszerekhez is képesek nyúlni, hogy a játék drámaiságát még inkább kihangsúlyozzák. Ilyen volt az az eset, amikor a Németország-Olaszország mérkőzésen Mario Balotelli második gólját követően egy könnyeivel küszködő német nőt mutatott a kamera. A német lap munkatársai kiderítették, hogy a szurkoló valójában még a himnusz alatt sírta el magát, a felvétel tehát korábban készült. Hasonló trükkel éltek a rendezők a Németország-Hollandia meccs közben is, igaz itt nem a drámát akarták fokozni, hanem egy poénnal próbálták feldobni az egyik üresjáratot; a németek edzőjét, Joachim Löwöt láthattuk, ahogy megvicceli az egyik labdaszedő fiút – a jelenet még a bemelegítés közben játszódott le.
Nehéz elképzelni, hogy mindössze két elszigetelt esetről lenne szó, a meccs előtt és alatt rögzített lelátói életképek betárazása és kreatív felhasználása – lásd: Kulesov-effektus – nyilván bevett gyakorlat. A rendezők – a jelek szerint – mindent megtesznek, hogy kialakítsanak egy izgalmas dramaturgiát, és egy igazi valóságshow-hoz közelítsék a futballközvetítéseket. Lehet találgatni, mi lesz a következő lépcsőfoka ennek az evolúciónak. Bemikrofonozott öltöző, játékosokra szerelt kamera?
A cikk eredetileg a filmvilag.blog.hu –n jelent meg.
| Cikk értékelése: |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  | szavazat: 641 átlag: 5.42 |
 |
|
