KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1980/január
FILMSZEMLE
• Zsugán István: A magyar film a világban 1979-ben Pécsi Játékfimszemle, 1980
• Dárday István: Töredékes összefüggések nagylátószögű optikával

• Jovánovics Miklós: Alászállás a közelmúlt poklába Bizalom
• Koltai Tamás: Szász Péternél mindig olyan jókat mondanak Hogyan felejtsük el életünk legnagyobb szerelmét?
• Lázár Ervin: Sorok az Égigérő fű plakátjának ragasztós oldalára
• András László: Szemtől szemben Tarkovszkijjal Tükör
• N. N.: Andrej Tarkovszkij filmjei
• Rubanova Irina: Miskin herceg a tiltott zónában Tarkovszkij Sztalker című filmjéről
• Császár István: Folytatható utószó Fellini Casanovájáról
• N. N.: Federico Fellini filmjei
FILMZENE
• Kocsis Zoltán: Kell-e a filmzene?

• Takács Ferenc: „Amerika kizöldülése” Hair
• Réz Pál: A sokértelműség csapdái Gondviselés
• Sándor Pál: „Közeli fotográfiát ne csináljanak rólam!” Interjú-részlet egy készülő Karády Katalin filmből
• N. N.: Karády Katalin filmjeiből
• Matos Lajos: agresSZÍV KINó
• Veress István: Az állatok válaszolnak
FESZTIVÁL
• Székely Gabriella: Politikai lelkigyakorlat a Genfi-tó partján Nyon
LÁTTUK MÉG
• Dániel Ferenc: A hiénák napja
• Gervai András: Koldus és kirlyfi
• Iván Gábor: Nada csoport
• Csala Károly: Spirál
• Schéry András: Konvoj
• Kapecz Zsuzsa: A dervis lerombolja Párizst
• Sólyom András: Kezedben a kulcs
• Bognár Éva: Férfiak nélkül
• Schéry András: Lidércnyomás
• Argejó Éva: Fierro fiai
• Iván Gábor: Meg kell ölni ezt a szerelmet
TELEVÍZÓ
• Illyés Gyula: A jövő mozija
• Mezei András: Csak ülök és kérdezek Beszélgetés Vitray Tamással
• Faragó Vilmos: Kortársak – adaptálva
• Kristóf Attila: A kabaré alkonya Humor a tévében 1.
• Gervai András: A Kunta Kinte-legendárium Gyökerek
• Honárkay Róbert: Hús, bőr, szeplő Ingmar Bergmanról
• Békés Tamás: A képernyő – tegnap
• Gombár Endre: A Tejút fiai
KÖNYV
• Bádonfai Gábor: Két évtized filmtörténete egy olasz napilap hasábjain
TELEVÍZÓ
• Hegedűs Tibor: Némi eligazítás, semmi több...
POSTA
• N. N.: „Minden számban legalább egy aktfotót” Olvasói levél – Szerkesztői válasz
KRÓNIKA
• N. N.: Az év játéka Az 1979-ben Magyarországon bemutatott legjobb külföldi filmek

     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Láttuk még

A halott Ember levelei

Nagy Zsolt

Ez a felkavaró, megdöbbentő erejű alkotás azoknak a filmeknek a sorába illeszkedik, melyek témája egy, a huszadik század második felének emberiségét fenyegető nagyon is valódi veszély, a harmadik – és egyben bizonyosan utolsó – világháború véletlen vagy szándékolt kirobbanása. Míg a Másnap című amerikai film elsősorban technikai, bizonyos értelemben science fiction jellegű megközelítéssel fordult a témához, az Obioba, avagy a civilizáció vége című lengyel produkció pedig a határhelyzetbe került embercsoport morális állapotát vizsgálta, Lopusanszkij filmje a maga teljességében igyekszik megrajzolni a zsákutcába jutott civilizáció tablóját. Lenyűgöző atmoszférateremtő erejével, szuggesztív és nagyon tudatosan megkomponált képi világával, gondolatgazdag dialógusaival, a hiteles szituációkkal és a nagyszerű színészi munkával a rendező az utóbbi esztendők egyik legjobb szovjet filmjét alkotta meg. A harminc-ötven évre vagy talán mindörökre a föld alá szorult emberiség „története” becketti végjáték, vakond-vegetálás a megállt időben, melynek egysége „egy szürkület”.

A múzeum óvóhelyén rekedt maroknyi csoport, amely a komputer hibájából és emberi mulasztás miatt kirobbant apokaliptikus katasztrófa előtt hajdan volt kultúrák tárgyi emlékeit őrizte, maga válik múzeumi tárggyá: az ostoba, természet feletti hatalmával rosszul sáfárkodó, évszázadok során felhalmozott tudását önmaga ellen fordító, önhitt emberi faj kihalófélben lévő emlékműve lesz. Ebből a „zónából” küldözgeti valahol a külvilágban, a föld felszínén élő (?), harcoló(?) fiának egyre ritkuló leveleit a Nobel-díjas Tudós – Rolan Bikov megrázó alakítása –, aki a halál árnyékában is gondolkodik, mér, számol, hisz, megpróbálja felfogni és értelmezni a felfoghatatlant, azt, hogy az emberiség története véget ért. A lassú agónia állapotában, a lábbal hajtott generátorok pislákoló villanykörtéinek fényénél felvillannak a „temetetlen holtak” különböző típusai: a Központi Bunkerből bizottság élén érkező Mengele-szerű orvos, aki élet és halál uraként dönt a pokrócaikba lárvaként begubózó, sugárfertőzött gyermekek sorsáról; a társadalomtudós-filozófus, aki megszállottan diktálja írógépbe üzenetét egy jövendő civilizáció számára, vagy a fia szeme láttára öngyilkosságba menekülő, önként sírgödörbe mászó apa alakja. S ideig-óráig újratermelődnek a föld alatti társadalom szükségleteit és vágyait kiszolgáló intézmények, működik a feketepiac, az illegális játékbarlangban gázálarcban ülő alakok figyelik a rulett pörgését, amíg be nem tör a (hazai? megszálló?) láthatatlan főparancsnokság rohamosztaga, hogy váratlan razziájával még totálisabbá tegye a háborút, kiterjesztve azt az engedetlen civil lakosságra is. A különleges sárgásszürke fényben, lángoló és romba dőlő épületek, hatalmas, dübörgő harcjárművek és helikopterek képei között a háttérben sorra feltűnnek az egykori emberi kultúra immár értelmetlenné üresedett motívumai: a kereszt, egy antik szoborfej, egy múmia alakban eltemetett ember, a derékig vízben álló, beszakadt polcaival félig kiürítetten árválkodó könyvtár, amelynek egyetlen gyakorlati funkciója maradt: a hadtörténeti lexikonokat fűtésre lehet használni. A Tudós és a gyermekek karácsonyfája a civilizáció hulladékából, rozsdás rugókból, vasdarabokból kapa díszeit. A céltalanul forgó asztali földgömb képe pedig hosszú időre bevésődik emlékezetünkbe. Úgy érzem, ez lehetett volna a film igazi befejezése.

Az utolsó kockákon azonban, a Tudós halála és temetése után maroknyi gyerekcsoport vág neki a radioaktív sivatagnak. Hová mennek, milyen céllal, nem tudjuk meg. Talán az örök emberi reményt szimbolizálják, a hitet, hogy mindaz, amit Lopusanszkij elemi erejű víziójában elénk tárt, soha sem válik valósággá, megmarad egy nagyon tehetséges, saját korára érzékeny művész figyelmeztetésének.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1987/11 49. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=5161