|
Év
1980/február
|
Bereményi Géza: A rácson innen és túl Vasárnapi szülők
Kardos István: Hatszor szökött, mindig egyedül Jegyzetek a Vasárnapi szülők forgatókönyvéhez
N. N.: A magyar film – ma
Lukácsy Sándor: Kaland, terror, történelem? Élve vagy halva
FESZTIVÁL
Zalán Vince: „Itt fölfelé haladunk, bukásról bukásra” Nyugatnémet filmhét Budapesten
N. N.: A Nyugatnémet Filmhét filmjei
Papp Zsolt: Frau Bundesrepublik Maria Braun házassága
Petrovics Emil: Köszönet Bergmannak Varázsfuvola
Dániel Ferenc: Öt kis tézis a kalandfilmről
Pošová Kateřina: „Mindenkinek joga, hogy felnőttnek tekintsék” Prágai beszélgetés Vera Chytilovával
Takács Ferenc: Antizarándok és sci-fi hős AZ ötös számú vágóhíd
Hegedűs Tibor: Igazi férfit és szerelmet Asszony, férj nélkül
Presser Gábor: Mert a filmzenét többen írják
Báron György: A svéd lelkifurdalás Stockholmi beszámoló
LÁTTUK MÉG
Loránd Gábor: Pantaleón és a hölgyvendégek
Molnár Gál Péter: Fedora
Sólyom András: A madarak is, a méhek is...
Loránd Gábor: Vállalom, főnök
Veress József: Karrier
Koltai Ágnes: A fekete halál
Bikácsy Gergely: Egy egészen kicsi kispolgár
Zalán Vince: Skalpvadászok
Galgóczy Judit: A halott vissztér
Bikácsy Gergely: Megközelítések
Bende Monika: Oké, spanyolok
Csala Károly: Irány: Belgrád!
Ciment Michel: Ihlet és áporodotság
TELEVÍZÓ
Faragó Vilmos: Kijön a tévé
Ökrös László: Ezer év Újra a képernyőn
Juhász István: Jutalomjáték Nicolaj: Holtodiglan
Kristóf Attila: Vérrel, verítékkel Humor a tévében 2.
Molnár Gál Péter: Nekrológszerű előszó egy Jean Gabin-sorozathoz
N. N.: Mutatóujj
KÖNYV
Pörös Géza: A válogatás zavarai Az Ötlettől a filmig újabb köteteiből
Csala Károly: Szovjet kismonográfia Kovács Andrásról
POSTA
N. N.: Posta
|
|
|
|
|
|
|
MoziJátszmaKránicz Bence
The Call Up – brit, 2016. Rendezte és írta: Charles BArker. Kép: John Lee.
Zene: Tom Raybould. Szereplők: Morfydd Clark (Shelly), Chris Obi (Őrmester),
Max Deacon (Soxxx), Tom Benedict Knight (Marco). Gyártó: Red & Black Films
/ Stigma Films. Forgalmazó: ADS Service. Feliratos.
90 perc.
Az utóbbi években mintha
szakadék nyílt volna a sci-fi kétféle megközelítése között. Az egyik oldalon
legalább százötvenmilliós költségvetéssel készülő hollywoodi adaptációk
(szuperhősfilmektől young adult-sikerekig), a másikon filléres indie-darabok
sorakoznak, amelyekben a tudományos-fantasztikus csavar hivatott piacképesebbé
tenni az egyhelyszínes, kevés szereplőt mozgató kamaradrámát (kartondobozból és
LED-lámpából barkácsolt időgépekkel például tele a padlás).
Utóbbi mezőnyben indul a
korábban mindössze egyetlen rövidfilmmel szerénykedő brit Charles Barker
nagyjátékfilmes bemutatkozása is, amely kivételesen nem az időugrós mozik
számát, hanem a VR-filmek kisebb, de szintén népszerű táborát gyarapítja.
Frappáns tömörséggel, már a főcím alatt megfogalmazott alaphelyzete szerint a
közeli jövőben egy cég megszállott gamereket
bérel fel, hogy teszteljék új játékát, de nem a monitor előtt görnyedve, hanem
valós időben és térben mozogva, virtuálisvalóság-szemüveggel a fejükön. Ami
játéknak indul, csakhamar élet-halál kérdése lesz, mikor kiderül, hogy spéci
sisakjuk a valóságban is kisüti a szimulációban elhulló résztvevők agyát. A
felismerés után beinduló, elcsépelt, de jól működtethető slasher-logika erejét
gyengíti, hogy egyik játékos sem elég rokonszenves ahhoz, hogy fikarcnyit is
törődjünk a sorsával – a hősök helyett a pincemély, elfúló hangon parancsolgató
őrmester lopja el a show-t. Bár szimpatikus, hogy Barker állítana valamit a
digitális fejlődés személyiségtorzító és testroncsoló hatásairól, semmi olyat
nem mond, ami ne lenne benne mondjuk Cronenberg eXistenZében, a légből kapott fináléval pedig kissé nevetségessé is
teszi magát. Hiába néhány impozáns látványelem, a Játszma leginkább egy HALO-epizód
hosszúra nyújtott átvezető videóját idézi.
Cikk értékelése: | | | | | | | | | | | | | szavazat: 11 átlag: 5.27 |
|
|
|
|