|
Év
1980/február
|
Bereményi Géza: A rácson innen és túl Vasárnapi szülők
Kardos István: Hatszor szökött, mindig egyedül Jegyzetek a Vasárnapi szülők forgatókönyvéhez
N. N.: A magyar film – ma
Lukácsy Sándor: Kaland, terror, történelem? Élve vagy halva
FESZTIVÁL
Zalán Vince: „Itt fölfelé haladunk, bukásról bukásra” Nyugatnémet filmhét Budapesten
N. N.: A Nyugatnémet Filmhét filmjei
Papp Zsolt: Frau Bundesrepublik Maria Braun házassága
Petrovics Emil: Köszönet Bergmannak Varázsfuvola
Dániel Ferenc: Öt kis tézis a kalandfilmről
Pošová Kateřina: „Mindenkinek joga, hogy felnőttnek tekintsék” Prágai beszélgetés Vera Chytilovával
Takács Ferenc: Antizarándok és sci-fi hős AZ ötös számú vágóhíd
Hegedűs Tibor: Igazi férfit és szerelmet Asszony, férj nélkül
Presser Gábor: Mert a filmzenét többen írják
Báron György: A svéd lelkifurdalás Stockholmi beszámoló
LÁTTUK MÉG
Loránd Gábor: Pantaleón és a hölgyvendégek
Molnár Gál Péter: Fedora
Sólyom András: A madarak is, a méhek is...
Loránd Gábor: Vállalom, főnök
Veress József: Karrier
Koltai Ágnes: A fekete halál
Bikácsy Gergely: Egy egészen kicsi kispolgár
Zalán Vince: Skalpvadászok
Galgóczy Judit: A halott vissztér
Bikácsy Gergely: Megközelítések
Bende Monika: Oké, spanyolok
Csala Károly: Irány: Belgrád!
Ciment Michel: Ihlet és áporodotság
TELEVÍZÓ
Faragó Vilmos: Kijön a tévé
Ökrös László: Ezer év Újra a képernyőn
Juhász István: Jutalomjáték Nicolaj: Holtodiglan
Kristóf Attila: Vérrel, verítékkel Humor a tévében 2.
Molnár Gál Péter: Nekrológszerű előszó egy Jean Gabin-sorozathoz
N. N.: Mutatóujj
KÖNYV
Pörös Géza: A válogatás zavarai Az Ötlettől a filmig újabb köteteiből
Csala Károly: Szovjet kismonográfia Kovács Andrásról
POSTA
N. N.: Posta
|
|
|
|
|
|
|
MoziÉletem CukkinikéntVarró Attila
Ma vie
de Courgette –
francia-svájci, 2016. Rendezte: Claude Barras. Írta: Gilles Paris művéből
Céline Sciamma. Kép: David Toutevoix. Zene: Sophie Hunger. Gyártó: Rita
Productions / Blue Spirit Animations /Gébéka Films / RTS / France 3 Films.
Forgalmazó: Vertigo Média Kft.. Szinkronizált.
66 perc.
Bár ezidáig úgy
tűnt, a szüleiket vesztett kiskorúak traumatikus történeteit kizárólag Henry
Selick párosíthatja sikerrel a hagyományos bábanimáció bumfordi bájával (James és az óriásbarack, Coraline), az
idei cannes-i fesztivál egyik nagy kedvencét jelentő Életem Cukkiniként elsőfilmes rendezője, Claude Barras személyében
színre lépett a trónkövetelő. Gilles Paris 2002-es gyerekregénye ugyan távolról
sem kínál olyan nyomasztó mesevilágokat, mint Roald Dahl vagy Neil Gaiman: az
alkoholista anya halálos balesete után árvaházba kerülő kis Icare („de jobb
szereti, ha Cukkini-nak hívják”) azonban a hétköznapi életben is épp elég
gonoszsággal, frusztrációval és fájdalommal szembesül, hogy aztán saját
kreativitása és százféle érzelmi sérüléstől szenvedő gyerektársai segítségével
felülkerekedjen rajtuk, sőt nem csak első szerelemre, de új családra is
találjon a stoptrükk-világban.
A forgatókönyvet
jegyző Céline Sciamma (Tomboy, Csajkor)
eddigi életműve alapján Cukkini sorsa jóval sötétebbnek ígérkezne, a francia
rendezőnő azonban ezúttal nem terelte kedvelt gender-kátyúi és generációs
szakadékai felé tízéves hősét, sőt kiskamasz közössége is inkább egyfajta
jótékony terápiás csoportként kezeli a tagok problémáit, ahelyett, hogy
súlyosbítaná őket. Az Életem Cukkiniként
bájos humorával és töretlen optimizmusával éppúgy kilóg a Sciamma-univerzumból,
mint a Selick-féle szürreális rémbirodalomból, mégis ott kísért benne valami
mindkét örökségből, ezzel igazán különleges élményt teremtve egy jobbára
eseménytelen, kisrealista bábfilm-drámából – pontosan eltalálja azt a
homályzónát a lidércnyomásos éjjelek és játékzsivajos nappalok között, amely
oly sok gyerekkor helyszíne, mégis oly kevés gyerekfilm hajlandó bemerészkedni
szívébe.
Cikk értékelése: | | | | | | | | | | | | | szavazat: 4 átlag: 3.5 |
|
|
|
|