|
Év
1980/február
|
Bereményi Géza: A rácson innen és túl Vasárnapi szülők
Kardos István: Hatszor szökött, mindig egyedül Jegyzetek a Vasárnapi szülők forgatókönyvéhez
N. N.: A magyar film – ma
Lukácsy Sándor: Kaland, terror, történelem? Élve vagy halva
FESZTIVÁL
Zalán Vince: „Itt fölfelé haladunk, bukásról bukásra” Nyugatnémet filmhét Budapesten
N. N.: A Nyugatnémet Filmhét filmjei
Papp Zsolt: Frau Bundesrepublik Maria Braun házassága
Petrovics Emil: Köszönet Bergmannak Varázsfuvola
Dániel Ferenc: Öt kis tézis a kalandfilmről
Pošová Kateřina: „Mindenkinek joga, hogy felnőttnek tekintsék” Prágai beszélgetés Vera Chytilovával
Takács Ferenc: Antizarándok és sci-fi hős AZ ötös számú vágóhíd
Hegedűs Tibor: Igazi férfit és szerelmet Asszony, férj nélkül
Presser Gábor: Mert a filmzenét többen írják
Báron György: A svéd lelkifurdalás Stockholmi beszámoló
LÁTTUK MÉG
Loránd Gábor: Pantaleón és a hölgyvendégek
Molnár Gál Péter: Fedora
Sólyom András: A madarak is, a méhek is...
Loránd Gábor: Vállalom, főnök
Veress József: Karrier
Koltai Ágnes: A fekete halál
Bikácsy Gergely: Egy egészen kicsi kispolgár
Zalán Vince: Skalpvadászok
Galgóczy Judit: A halott vissztér
Bikácsy Gergely: Megközelítések
Bende Monika: Oké, spanyolok
Csala Károly: Irány: Belgrád!
Ciment Michel: Ihlet és áporodotság
TELEVÍZÓ
Faragó Vilmos: Kijön a tévé
Ökrös László: Ezer év Újra a képernyőn
Juhász István: Jutalomjáték Nicolaj: Holtodiglan
Kristóf Attila: Vérrel, verítékkel Humor a tévében 2.
Molnár Gál Péter: Nekrológszerű előszó egy Jean Gabin-sorozathoz
N. N.: Mutatóujj
KÖNYV
Pörös Géza: A válogatás zavarai Az Ötlettől a filmig újabb köteteiből
Csala Károly: Szovjet kismonográfia Kovács Andrásról
POSTA
N. N.: Posta
|
|
|
|
|
|
|
MoziEgyenesen átKránicz Bence
Flatliners – amerikai, 2017. Rendezte: Niels Arden Oplev. Írta: Ben Ripley. Kép: Eric Kress. Zene: Nathan Barr. Szereplők: Ellen Page (Courtney), Diego Luna (Ray), Nina Dobrev (Marlo), James Norton (Jamie), Kiersey Clemons (Sophia). Gyártó: Cross Creek Pictures / Screen Gems. Forgalmazó: InterCom. Szinkronizált. 110 perc. Nézzünk csak bele az 1990-es Egyenesen át tetszőleges jelenetébe! A
kezdő képsorokon Kiefer Sutherland arca fürdik hajnali fényben, később
narancssárga és kék színezi a képeket, metrógőz borítja az utcákat. És akkor
még nem is beszéltünk a halálközeli élmények vízióiról, amelyeket
orvostanhallgató hőseink átélnek, miután extrém sportból a klinikai halálba
hajszolják magukat és egymást. Jan de Bont kameráján keresztül az együgyű tinihorror-történet
expresszionista látomássá változott, de érezni a túlzás iróniáját, mintha az
alkotók nemcsak a nézőt, de magukat is jól elszórakoztatták volna a kicsapongó,
barokkos vizualitással.
Az eredeti filmnek tehát
volt stílusereje, így aztán kiváltképp fájdalmas a friss verzió bonctermi
sterilitása. Az utóbbi években a horror műfaja biztosította Hollywoodnak a
legmagasabb megtérülési rátákat, vagyis kevés pénzből is lehetett viszonylag
sokat csinálni – idén a Tűnj el!, a 47 méter mélyen és az Az is bőven várakozásokon felül
teljesített. Innen nézve kézenfekvő ötlet volt remake-elni Joel Schumacher
filmjét, a svéd A tetovált lánnyal
hollywoodi belépőt váltó Niels Arden Oplev pedig biztató rendezőjelöltnek
tűnt. Mutatkozik is némi izgalmas különbség a két film nemzedékképe között: az
eredeti hősei azért kóstolják meg a halált, mert úgy érzik, bármit megtehetnek
– csak ezután kerülnek napvilágra az elnyomott gyerekkori traumák. Az új
filmben a traumafeldolgozás igénye az első, az ötletgazda véletlenül sem
hebrencs lázadó, hanem a világ súlyát cipelő kényszerfelnőtt. A folytatásra
viszont csak lapos karakterek, elnyűtt horroreffektusok és ostoba fordulatok
maradnak. Elődje legfőbb hibáját azonban korrigálja Oplev: végre akad egy
önálló női figura, aki meri megélni ébredező szexualitását, majd felelősséget
vállal múltbeli bűneiért. Kár, hogy nem ő a főhős.
Cikk értékelése: | | | | | | | | | | | | | szavazat: 0 átlag: - |
|
|
|
|