KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1980/február
• Bereményi Géza: A rácson innen és túl Vasárnapi szülők
• Kardos István: Hatszor szökött, mindig egyedül Jegyzetek a Vasárnapi szülők forgatókönyvéhez
• N. N.: A magyar film – ma
• Lukácsy Sándor: Kaland, terror, történelem? Élve vagy halva
FESZTIVÁL
• Zalán Vince: „Itt fölfelé haladunk, bukásról bukásra” Nyugatnémet filmhét Budapesten
• N. N.: A Nyugatnémet Filmhét filmjei
• Papp Zsolt: Frau Bundesrepublik Maria Braun házassága

• Petrovics Emil: Köszönet Bergmannak Varázsfuvola
• Dániel Ferenc: Öt kis tézis a kalandfilmről
• Pošová Kateřina: „Mindenkinek joga, hogy felnőttnek tekintsék” Prágai beszélgetés Vera Chytilovával
• Takács Ferenc: Antizarándok és sci-fi hős AZ ötös számú vágóhíd
• Hegedűs Tibor: Igazi férfit és szerelmet Asszony, férj nélkül
• Presser Gábor: Mert a filmzenét többen írják
• Báron György: A svéd lelkifurdalás Stockholmi beszámoló
LÁTTUK MÉG
• Loránd Gábor: Pantaleón és a hölgyvendégek
• Molnár Gál Péter: Fedora
• Sólyom András: A madarak is, a méhek is...
• Loránd Gábor: Vállalom, főnök
• Veress József: Karrier
• Koltai Ágnes: A fekete halál
• Bikácsy Gergely: Egy egészen kicsi kispolgár
• Zalán Vince: Skalpvadászok
• Galgóczy Judit: A halott vissztér
• Bikácsy Gergely: Megközelítések
• Bende Monika: Oké, spanyolok
• Csala Károly: Irány: Belgrád!

• Ciment Michel: Ihlet és áporodotság
TELEVÍZÓ
• Faragó Vilmos: Kijön a tévé
• Ökrös László: Ezer év Újra a képernyőn
• Juhász István: Jutalomjáték Nicolaj: Holtodiglan
• Kristóf Attila: Vérrel, verítékkel Humor a tévében 2.
• Molnár Gál Péter: Nekrológszerű előszó egy Jean Gabin-sorozathoz
• N. N.: Mutatóujj
KÖNYV
• Pörös Géza: A válogatás zavarai Az Ötlettől a filmig újabb köteteiből
• Csala Károly: Szovjet kismonográfia Kovács Andrásról
POSTA
• N. N.: Posta

     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Kritika

Manifesztum

Női hangok kórusa

Vincze Teréz

Dadaizmus a temetőben, pop-art az ebédlőasztalnál.

 

„Manifesztum: álláspontok és célok nyilvános deklarálása egy párt, egy csoport vagy egy egyén által” – ezzel az inzerttel kezdődik Julian Rosefeldt, német médiaművész, filmkészítő másfél órás, kísérleti jellegű mozgóképe. A 13 rövidfilmből álló mű eredetileg, 2015-ben, videóinstallációként került kiállításra. A darabokat epizódokként egybe fűző film a 2017-es Sundance filmfesztiválon mutatkozott be. A prológust leszámítva, mely szereplő nélküli kép, a 12 további epizódban a főszerepeket Cate Blanchett alakítja – a legváltozatosabb formákban tűnik fel a hajléktalan férfitól és gyári munkásnőtől a tudóson és balettkoreográfuson át a brókerig és az általános iskolai tanárig. Blanchett teljesítményének köszönhetően a film szórakoztató potenciáljának egyik fontos eleme a színész fantasztikus átalakulása, az, ahogy az egymástól nagyon különböző figurákba életet lehel. Ugyanakkor egy koránt sem egyszerű további feladata is van: nem kifejezetten színészi előadás céljára fogalmazott (döntő részben) művészeti kiáltványokat megtölteni élettel, hisz a rendezés a szövegeket többé-kevésbé életszerű szituációkba helyezi bele. Így lesz Tristan Tzara dadaista kiáltványaiból koporsónál előadott halotti beszéd, Claes Oldenburg pop-art manifesztójából asztali áldás, vagy építészek művészeti és társadalmi programjából a szemétfeldolgozó munkásának belső monológja.

A film szórakoztató voltának további fontos összetevője tehát az a, hol ironikus, hol kifejezetten mulatságos viszony, mely a szituációk és az elhangzó szövegek kontrasztjából keletkezik az egyes epizódokon belül. A film ugyanakkor messzire elkerüli, hogy ezen a módon mechanikussá váljon, nem erőlteti túl a konkrét kép-szöveg kapcsolatban rejlő poénlehetőségeket. Tehát az a ritkább, amikor a szöveget és képet direktben kijátssza egymás ellen, mint amikor a futurista építészet kiáltványából azt halljuk, hogy a házainknak hatalmas gépekké kell alakulniuk, majd kisvártatva megjelenik a képen a berlini Ludwig-Erhard-Haus (LEH) aulájának képe, mely valóban leginkább egy hatalmas, mechanikus óraszerkezet belsejére emlékeztet.

A felhasznált kiáltványok nagy része képzőművészeti törekvésekhez, irányzatokhoz kapcsolódik (futurizmus, absztrakt expresszionizmus, szürrealizmus, pop-art stb.), de nem maradtak ki a filmesek sem; valamint nagy hangsúlyt kapnak építészek programadó szövegei. Ez kapcsolatban áll a film újabb szórakoztató rétegével: a lenyűgöző vizuális világgal, mely sokszor építészeti jellegű látványoknak köszönhető. Az operatőri munka az épített környezet lehetőségeit maximálisan kihasználja, az ipari romok hipnotikus képeitől a LEH vagy a Brandenburgi Műszaki Egyetem könyvtárának megvalósult építészeti utópiáján át, a disztópikus városvíziók megtestesüléseként velünk élő lakótelepekig.

Az építészet kiemelt szerepe egybehangzik az egész alkotás morális üzenetével, mely nyilvánvalóan a társadalmi felelősséget vállaló művészet, a művész mint forradalmár, a művész mint a kulturális és társadalmi átalakulás programadója elképzelés mellett teszi le a voksát. A manifesztum mint műfaj maga is ennek az ideának a megtestesülése, még tevékenységellenes dadaista formájában is. Az építészet pedig a maga konkrétságában hordozója ennek a kapcsolatnak, törekvései kézzelfoghatóan alakítják világban benne létünk kereteit, fejezik ki társadalom és kultúra ethoszát.

A kiáltványoknak mindig van futurisztikus vonása – egy másfajta, átalakított jövőt vizionálnak. E manifesztum-film pedig mintha konkrétan látta volna a jövőt, oly pontosan rímelnek a még 2014-15-ben készült anyag fontos motívumai a világ 2017-es állapotára. A koncept-art és minimalizmus szövegeivel dolgozó, hírolvasó stúdió epizód mintha csak pontosan az utóbbi egy évben a nyugati világban vezetővé váló hívószavak („post-truth”, „fake news”) megfilmesítése lenne. A film egész koncepciója pedig tökéletesen rímel a Hollywoodból kigyűrűző, a patriarchátus hatalmi szerkezetét ostromló „metoo” mozgalomra, amint a szinte kizárólag férfiak által megfogalmazott, (Rosefeldt szavaival:) „tesztoszterontól kicsattanó” szövegeket egy nő szájába adja.

 

Manifesztum (Manifesto) – német, 2015. Rendezte és írta: Julian Rosefeldt. Kép: Christoph Krauss. Zene: Ben Lukas Boysen, Nils Frahm. Szereplők: Cate Blanchett. Gyártó: Bayerischer Rundfunk / Ruhr Triennale/ Schiwago Films. Forgalmazó: Cirko Film. Feliratos. 95 perc.

 


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2018/02 54-55. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=13541