KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1980/február
• Bereményi Géza: A rácson innen és túl Vasárnapi szülők
• Kardos István: Hatszor szökött, mindig egyedül Jegyzetek a Vasárnapi szülők forgatókönyvéhez
• N. N.: A magyar film – ma
• Lukácsy Sándor: Kaland, terror, történelem? Élve vagy halva
FESZTIVÁL
• Zalán Vince: „Itt fölfelé haladunk, bukásról bukásra” Nyugatnémet filmhét Budapesten
• N. N.: A Nyugatnémet Filmhét filmjei
• Papp Zsolt: Frau Bundesrepublik Maria Braun házassága

• Petrovics Emil: Köszönet Bergmannak Varázsfuvola
• Dániel Ferenc: Öt kis tézis a kalandfilmről
• Pošová Kateřina: „Mindenkinek joga, hogy felnőttnek tekintsék” Prágai beszélgetés Vera Chytilovával
• Takács Ferenc: Antizarándok és sci-fi hős AZ ötös számú vágóhíd
• Hegedűs Tibor: Igazi férfit és szerelmet Asszony, férj nélkül
• Presser Gábor: Mert a filmzenét többen írják
• Báron György: A svéd lelkifurdalás Stockholmi beszámoló
LÁTTUK MÉG
• Loránd Gábor: Pantaleón és a hölgyvendégek
• Molnár Gál Péter: Fedora
• Sólyom András: A madarak is, a méhek is...
• Loránd Gábor: Vállalom, főnök
• Veress József: Karrier
• Koltai Ágnes: A fekete halál
• Bikácsy Gergely: Egy egészen kicsi kispolgár
• Zalán Vince: Skalpvadászok
• Galgóczy Judit: A halott vissztér
• Bikácsy Gergely: Megközelítések
• Bende Monika: Oké, spanyolok
• Csala Károly: Irány: Belgrád!

• Ciment Michel: Ihlet és áporodotság
TELEVÍZÓ
• Faragó Vilmos: Kijön a tévé
• Ökrös László: Ezer év Újra a képernyőn
• Juhász István: Jutalomjáték Nicolaj: Holtodiglan
• Kristóf Attila: Vérrel, verítékkel Humor a tévében 2.
• Molnár Gál Péter: Nekrológszerű előszó egy Jean Gabin-sorozathoz
• N. N.: Mutatóujj
KÖNYV
• Pörös Géza: A válogatás zavarai Az Ötlettől a filmig újabb köteteiből
• Csala Károly: Szovjet kismonográfia Kovács Andrásról
POSTA
• N. N.: Posta

     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Kritika

Argo

Vér, arany és sok füstölgő pisztolycső

Nevelős Zoltán

Alvilági karakterek, fegyvermánia, kincskeresés, argó. Árpa Attila akcióvígjátéka.

 

Az utóbbi évek hazai műfaji próbálkozásainak mezőnyében az Argó a legsikerültebb darabok közé tartozik, noha megmérettetésekor bőven jut a mérleg mindkét serpenyőjébe. Fő erénye nem bárminemű eredetiség, hanem alkotóinak azon szándéka, hogy elejétől végig szórakoztató filmet készítsenek igényes kidolgozással. Az Argó képes magával rántani a nézőt bő másfél órányi hullámvasutazásra, mert izgalmas és pergő, meg tud nevettetni, néhány jól eltalált pillanatban pedig sokkolni is. Működőképes műfaji film akkor is, ha szereplői közhelykarakterek, ha a gengszter- és suttyómiliő magyar filmek tucatjaiból lehet már nagyon unalmas, a könnyűszerkezetű forgatókönyv egyes fontos fordulatai mondvacsináltak, a szemkápráztató képi világ pedig nemigen mozdul ki a reklám- és klipesztétikából.

A kellőképp komolytalan alaphelyzet szerint a rómaiak és dákok hadakozásai során (biztos, hogy jártak dákok a Tisza környékén?) egy láda kincset, egy bizonyos Aranybaglyot ástak el mai hazánk területén, és ezt a kincset keresi ma három válogatott balfácánbanda. A kezdeményező egy náci háborús bűnös milliomos (biztos, hogy ilyen aktív életkorban vannak még?), aki Tejesember nevű megbízottjával bonyolítja a történelmi ereklyék elrablását is magában foglaló kincskereső akciót (miért kell elrabolni a műkincseket, ha feliratukat le is lehetne másolni?). A budapesti múzeumi betörésre felbérelt bunkók önállósítják magukat, és a maguk szakállára indulnak a kincs után. A harmadik és egyben legszínesebb kompánia egy szétpiercingezett fejű régészzseniből, kiégett boygroupénekes tesójából, egy rámenős riporterlányból és csatolt tagokból áll.

Trunkó Bence és Huszár Péter a százéves, bombabiztos forgatókönyvírási szabályok szerint építették fel a cselekményt, ez az olajozottan működő első felvonásban, a szálak végső összefuttatásában és a csattanós befejezésben elismerésre méltóan sikerült. A film középső részében viszont a három szál (a három kincskereső csapat kalandjai) egymástól teljesen függetlenül fut, számottevő feszültség híján ebben a szakaszban csupán az egymás után helyezett poénok változatossága köti le a nézői figyelmet.

Kis filmgyártó országok számára akciófilm készítése kemény dió, ahhoz már ütős látvány és komoly anyagi áldozatok szükségesek. Az RTL Klub kötelékében befutott Árpa Attila rendező és német operatőre, Christoph Vitt aprólékosan átgondolt és hatásos beállításokban mesélik el a történetet. A látványvilágot erőteljesen tévés-klipes rutinjuk határozza meg, ami kezdetben olcsón hatásvadász megoldásnak tűnhet, de a képi kidolgozottság és következetesség, plusz a film alapvető komikus hangvétele a finnyásabb nézők számára is elfogadhatóvá teszi. És nemcsak a kamerával bánnak ügyesen, a kamera előtt is bedobnak apait-anyait: kezdésnek 3 millió forintból rittyentettek egy kosztümös római csatajelenetet, aztán kommandósokat vetnek be egy közel-keleti helyszínen (valószínűleg díszletben), lezúznak egy S8-as Audit, sokat lőnek (igen meggyőzően) és a művérrel sem spórolnak.

Ez utóbbi két jellegzetességben érhető tetten egyébként az akciófilm és a vígjáték közti műfaji egyensúlyozás sikere a legszebben: az erőszak erős és többnyire hirtelen jön. És amilyen váratlanul dörrennek a pisztolyok és fröccsen a vér faarcokba, olyan váratlanul csöppenünk hirtelen váltással a következő jelenetbe. Ez a dramaturgiai és vágási technika nemcsak önálló humorelemként működik kiválóan, de a tempót is segít felpörgetni.

Alvilági karakterek, fegyvermánia, argó szöveg (sokat bazdmegeznek, ám a kellemesen poénos dumákból valószínűleg nem sok vonul majd be aforizmakincsünkbe) – Quentin Tarantino munkássága egyértelmű előkép, de a film a legnagyobb hasonlóságot Guy Ritchie Blöffjével mutatja (akkor is, ha az Argó forgatókönyvét már évekkel korábban elkezdték írni). A csattanós vágásokon túl a Blöffre emlékeztet a karakterek sokszínű gyülekezete, akik bármilyen nagymenőnek is tűnnek is határtalan kapzsiságukban, végül kivétel nélkül kispályás zsiványnak bizonyulnak. Az erős színészgárdának meglepően sokat sikerült kihoznia az ezerszer látott karakterekből, melyek egy része jellegzetesen amerikai eredetű – mint Oszter Sándor és Mucsi Zoltán tekintélyes bűnözői –, más részük inkább a hazai mozihagyományból ismerős – mint Kovács Lajos bunkó bandavezére vagy Görög László hiperlaza értelmiségije –, de feltűnik a színen egy igazi bohócduó is Csuja Imre és Nagy Feró kétbalkezes smasszerpárosának alakjában.

E sok profi esztelenkedés és helyenkénti suta szórakoztatni akarás láttán hivatásos nézőként és lelkes mozirajongóként csak annyit kívánhatok: nem rossz az irány, úgyhogy még egyet, még jobbat!


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2004/10 56. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=1606