KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1980/február
• Bereményi Géza: A rácson innen és túl Vasárnapi szülők
• Kardos István: Hatszor szökött, mindig egyedül Jegyzetek a Vasárnapi szülők forgatókönyvéhez
• N. N.: A magyar film – ma
• Lukácsy Sándor: Kaland, terror, történelem? Élve vagy halva
FESZTIVÁL
• Zalán Vince: „Itt fölfelé haladunk, bukásról bukásra” Nyugatnémet filmhét Budapesten
• N. N.: A Nyugatnémet Filmhét filmjei
• Papp Zsolt: Frau Bundesrepublik Maria Braun házassága

• Petrovics Emil: Köszönet Bergmannak Varázsfuvola
• Dániel Ferenc: Öt kis tézis a kalandfilmről
• Pošová Kateřina: „Mindenkinek joga, hogy felnőttnek tekintsék” Prágai beszélgetés Vera Chytilovával
• Takács Ferenc: Antizarándok és sci-fi hős AZ ötös számú vágóhíd
• Hegedűs Tibor: Igazi férfit és szerelmet Asszony, férj nélkül
• Presser Gábor: Mert a filmzenét többen írják
• Báron György: A svéd lelkifurdalás Stockholmi beszámoló
LÁTTUK MÉG
• Loránd Gábor: Pantaleón és a hölgyvendégek
• Molnár Gál Péter: Fedora
• Sólyom András: A madarak is, a méhek is...
• Loránd Gábor: Vállalom, főnök
• Veress József: Karrier
• Koltai Ágnes: A fekete halál
• Bikácsy Gergely: Egy egészen kicsi kispolgár
• Zalán Vince: Skalpvadászok
• Galgóczy Judit: A halott vissztér
• Bikácsy Gergely: Megközelítések
• Bende Monika: Oké, spanyolok
• Csala Károly: Irány: Belgrád!

• Ciment Michel: Ihlet és áporodotság
TELEVÍZÓ
• Faragó Vilmos: Kijön a tévé
• Ökrös László: Ezer év Újra a képernyőn
• Juhász István: Jutalomjáték Nicolaj: Holtodiglan
• Kristóf Attila: Vérrel, verítékkel Humor a tévében 2.
• Molnár Gál Péter: Nekrológszerű előszó egy Jean Gabin-sorozathoz
• N. N.: Mutatóujj
KÖNYV
• Pörös Géza: A válogatás zavarai Az Ötlettől a filmig újabb köteteiből
• Csala Károly: Szovjet kismonográfia Kovács Andrásról
POSTA
• N. N.: Posta

     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Kritika

„Semmisnek kell tekinteni...”

Eltörölt évek

Erdélyi Z. Ágnes

Malenkij robot után újra a gulágon. Gulyás János az 56 után elhurcoltakról forgatott dokumentumfilmet.

 

A mozi sosem fogadta tárt karokkal a dokumentumfilmeket, legfeljebb ímmel-ámmal megtűrte őket. A piaci szempontokat előnyben részesítő forgalmazási rendszerben pedig aztán végképp nem találják a helyüket. A rendszerváltás eufóriája kellett ahhoz, hogy megismételhetetlen pillanatokat élhessünk át a sokáig titkolt és végre kimondható igazságok láttán a mozik nézőterén, mondjuk a Pergőtűz vagy a Recsk vetítésein, amikor még a csilláron is lógtak. Manapság az is csodaszámba megy, ha egy-egy dokumentumfilm nem tűnik el észrevétlenül a süllyesztőben. A „Semmisnek kell tekinteni”Gulyás János legújabb alkotása – már nem a kivételes idők terméke. Sajnos, nem is kivételes film. Abból a fősodorból már végképp kikerült, amely fölkapott minden olyan történetet, amely 56-tal, vagy annak bármilyen vonatkozásával foglalkozik. Ez persze csak az esélyeit csökkenthetné, nem az értékeit. Hangütése mégis a régi, „leleplező” dokumentumfilmek stílusát idézi. Indokolatlanul, mert a leleplezés elmarad. A „Semmisnek kell tekinteni” olyan embereket szólaltat meg, akiket az 56-os forradalom leverése utáni napokban, hetekben deportáltak a Szovjetunióba. Nemcsak fegyvereseket fogdostak össze ekkor a megszálló szovjet csapatok, hanem civileket is kirángattak a sorból, ahol esetleg kenyérért álltak. A filmben megszólalók közül többen az elhurcoltak között voltak. Szavaik az akkori idők kaotikus légkörét idézik: még rabtartóik sem tudták, mi lesz a sorsuk, a statárium alapján az azonnali kivégzés éppúgy elképzelhető volt, mint az, hogy örökre eltűnnek valamelyik isten háta mögötti táborban. Szerencsére többüknek sikerült a vagonokból kidobott leveleken üzenni hozzátartozóinak, merre viszi őket.

„Nem lehet megállapítani, hányan voltak, de számuk ezrekre rúg” – írta az ENSZ különbizottsági jelentése 1957-ben. Míg a 45 utáni „malenkij robot” fogalma – többek között éppen a Gulyás testvérek dokumentumfilmje jóvoltából – már bekerült a köztudatba, az 56 utáni időknek, a változatos megtorlásoknak ez a vetülete valóban feltáratlan. Még az 56-os konferencia forgatagában meginterjúvolt jeles történészek sem biztosak a számokban és a dátumokban. De hát mi más lehetne akkor a film – s általában az ilyen típusú dokumentumfilmek – célja, mint hogy a történelmi kutatásokat kiegészítse, segítse, személyes sorsokkal, szemtanúkkal hitelesítse. Ám segítő szándékot nem érezni belőle, inkább ellenséges indulatokat. Mintha azt akarná sugallni, hogy a történész szakma nem fordít kellő figyelmet erre a témára, inkább eljelentékteleníteni igyekszik. Legalábbis a film hagyományosan leleplező szerkezetéből – „hivatalos” nyilatkozatok az elején, majd szinte cáfolatként a személyes beszámolók felsorakoztatása a továbbiakban – erre lehet következtetni. De vajon mi titkolnivaló lehetne itt? A történészek azt állítják, tudomásuk szerint a deportálásokat 1956 decemberének végén nemzetközi tiltakozásra már leállították, az elszállítottakat visszahozták Magyarországra. A filmben megszólalók viszont hallottak olyasmiről, hogy volt, akit továbbhurcoltak Szibériába, meséltek nekik olyanokról, akik csak évek múltán kerültek vissza. Ha így van valóban, akkor meggyőzőbb tényeket kellett volna felsorakoztatni, mint szóbeszédeket és találgatásokat.

Mielőtt valamennyire is árnyaltabbá válhatna a kép a deportálásokról, a film más fordulatot vesz, és „történelemfeltáró” jellegét odahagyva a portréfilmre vált át. Egyik szereplőjének, Szlama Árpádnak a sorsa valóban megörökítésre méltóan tragikus, ám igazi drámája a deportálásból való visszatérés után kezdődik. Megpróbálják beszervezni, s mert ellenáll, feleségét elrabolják, őt embertelen kínzásoknak vetik alá, majd 15 évi börtönbüntetésre ítélik. Története valódi lidércnyomás, de hogy nem válik igazán megrendítővé, azért inkább a film következetlenségei okolhatók. Mert ez a portré nem visz közelebb az emberhez, nem a tönkretett életre, a mindezenközben megmaradó emberi tartásra kíváncsi igazán, csak a horrorisztikus részletekre. Ez pedig ugyanúgy félrevisz, mint maga a filmcím. „Semmisnek kell tekinteni” – a szerencsétlenül érzéketlen jogi nyelvezeten megfogalmazott rehabilitáló irat az elítélt ember bűnösségét nyilvánítja semmisnek, nem azokat a szörnyű éveket, amelyeket át kell élnie. Címnek tetszetős, de hogy valójában erről szól-e a film, az mindvégig nem derül ki meggyőző bizonyossággal.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1997/12 54. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=1724