|
Év
1980/február
|
Bereményi Géza: A rácson innen és túl Vasárnapi szülők
Kardos István: Hatszor szökött, mindig egyedül Jegyzetek a Vasárnapi szülők forgatókönyvéhez
N. N.: A magyar film – ma
Lukácsy Sándor: Kaland, terror, történelem? Élve vagy halva
FESZTIVÁL
Zalán Vince: „Itt fölfelé haladunk, bukásról bukásra” Nyugatnémet filmhét Budapesten
N. N.: A Nyugatnémet Filmhét filmjei
Papp Zsolt: Frau Bundesrepublik Maria Braun házassága
Petrovics Emil: Köszönet Bergmannak Varázsfuvola
Dániel Ferenc: Öt kis tézis a kalandfilmről
Pošová Kateřina: „Mindenkinek joga, hogy felnőttnek tekintsék” Prágai beszélgetés Vera Chytilovával
Takács Ferenc: Antizarándok és sci-fi hős AZ ötös számú vágóhíd
Hegedűs Tibor: Igazi férfit és szerelmet Asszony, férj nélkül
Presser Gábor: Mert a filmzenét többen írják
Báron György: A svéd lelkifurdalás Stockholmi beszámoló
LÁTTUK MÉG
Loránd Gábor: Pantaleón és a hölgyvendégek
Molnár Gál Péter: Fedora
Sólyom András: A madarak is, a méhek is...
Loránd Gábor: Vállalom, főnök
Veress József: Karrier
Koltai Ágnes: A fekete halál
Bikácsy Gergely: Egy egészen kicsi kispolgár
Zalán Vince: Skalpvadászok
Galgóczy Judit: A halott vissztér
Bikácsy Gergely: Megközelítések
Bende Monika: Oké, spanyolok
Csala Károly: Irány: Belgrád!
Ciment Michel: Ihlet és áporodotság
TELEVÍZÓ
Faragó Vilmos: Kijön a tévé
Ökrös László: Ezer év Újra a képernyőn
Juhász István: Jutalomjáték Nicolaj: Holtodiglan
Kristóf Attila: Vérrel, verítékkel Humor a tévében 2.
Molnár Gál Péter: Nekrológszerű előszó egy Jean Gabin-sorozathoz
N. N.: Mutatóujj
KÖNYV
Pörös Géza: A válogatás zavarai Az Ötlettől a filmig újabb köteteiből
Csala Károly: Szovjet kismonográfia Kovács Andrásról
POSTA
N. N.: Posta
|
|
|
|
|
|
|
Davis Cone hiperrealista mozifestményeiAlkony neonfénybenFáber András
A következő oldalakon látható képek egy képzőművészeti albumból származnak, amely nemrégiben jelent meg az Egyesült Államokban. Egy harmincnyolc éves amerikai festőművész festette őket. A festmények – a mintegy húsz éve polgárjogot nyert hiperrealista stílusban – régi és újabb moziportálokat ábrázolnak az idősödő moziparadicsom, Hollywood egyik főútvonalán. Álgiccsbe oldott díszletszerűségük tudatos alkotói döntés eredménye: némi kesernyés nosztalgiával fejezik ki az alkony világát s egy világ alkonyát. Láttukon két emlékezetes filmalkotás jut az ember eszébe: Billy Wilderé, az Alkony sugárút, meg Peter Bogdanoviché, Az utolsó mozielőadás. A szinte pszichedelikus hatású, szándékoltan rikító színek egy búcsúzó életforma távolodó tarkaságát idézik elénk: azt a nem is olyan régi időszakot, amikor értelmes, meglett férfiak és nők – no meg értelmes, bár kissé még éretlen kamaszgyerekek
– moziba jártak filmeket nézni.
„A földi paradicsom statikus látomás az emberiségről”– írja a múlt század művészetéről szóló könyvében Werner Hoffmann német esztéta. – „Az élet visszatartja benne lélegzetét, folyamatos történése tiszta állapotszerűségre váltódik át. Semmi sem történik, az ember egyszerűen jelen van, örökkévaló jelen idő veszi körül, amely nem válik el a múlttól és a jövőtől.” Ezt a paradicsomi állapotot ragadják meg Davis Cone képei.
A tizenkilencedik század két nagy technikai-művészeti találmánya, a fényképezés és a filmezés javarészt átvette a képzőművészet eredendő ábrázoló funkcióját: a festészet a huszadik században hol pamflet, hol önreflexió. Már nem a valóságot mutatja, hanem indulatokat és gondolatokat közvetít. Paradox módon akkor is, amikor – egy szellemes fintorral – mintegy rádupláz a fotó „objektivitására”, mint például Davis Cone képein.
Ég veled, szép ó-új világ!
Cikk értékelése: | | | | | | | | | | | | | szavazat: 1028 átlag: 5.57 |
|
|
|
|