KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1980/március
• Faragó Vilmos: Esettanulmány Harcmodor
• Pünkösti Árpád: Mozi vagy anti-mozi? Dárday istván és Szalai Györgyi a Harcmodorról
• Lukácsy Sándor: Jó Tiborc a rossz XX. században Fábián Bálint találkozása Istennel
• Csalog Zsolt: Nem csak „cigány film” Koportos
• Zsugán István: „Meghalt a mozi, éljjen a video!” Római beszélgetés Michelangelo Antonionival
• N. N.: Michelangelo Antonioni filmjei
• N. N.: A fotópályázat nyertesei
• Nemes Nagy Ágnes: Anti-antik Pasolini Oidipusz királya
• Matos Lajos: Mert A Sebészek Humanisták M.A.S.H.
• Hegedűs Tibor: Öregfiúk a moziarénában Glória / Szenzáció!
• Bársony Éva: Varázsige: a mozgás Gross Arnold és a film
• R. Székely Julianna: Foglalkozása: gyártásvezető
LÁTTUK MÉG
• Iszlai Zoltán: Gyorshajtás
• Schéry András: Akiket forró szenvedély hevít
• Iszlai Zoltán: Csendes amerikai Prágában
• Veress József: Szerelem első látásra
• Koltai Ágnes: Akció a fegyvertárnál
• Loránd Gábor: Harminc lány és Pythagoras
• Schéry András: Mennyire szerettük egymást
• Tardos János: Négy bandita, tíz áldozat
• Bársony Éva: Az ismeretlen katona lakkcipője
• Hegedűs Tibor: Őrült nők ketrece
• Fekete Ibolya: Gengszterek sofőrje
• Bende Monika: A tajga császárának végnapjai
• Tótisz András: Az ember nem nőhet fel mese nélkül
TELEVÍZÓ
• Fábri Anna: A bolondok kvártélya Krúdy a képernyőn
• Loránd Gábor: Kétfélidős adaptáció A sipsirica
• Feuer Mária: A bába és mecénás: operák a tévében Lendvay, Ránki, Stravinsky
TÉVÉMOZI
• Zalán Vince: A magyar ugaron
• Csala Károly: Férfias idők
• Csala Károly: Hűtlen asszonyok
TELEVÍZÓ
• Kézdi-Kovács Zsolt: Ott lenni Felületes megjegyzések az amerikai televízióról
• Kristóf Attila: A szórakoztatás felelőssége Humor a tévében 3.
KÖNYV
• Fáber András: Kinek kell ma Balázs Béla?
POSTA
• N. N.: Olvasói levél – Szerkesztői válasz
KRÓNIKA
• N. N.: Bemutatjuk külföldi tudósítóinkat Michel Ciment; Giacomo Gambetti

     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Televízó

Felsőbb parancs

Menekülő (út)vonalak

Margitházi Beja

Nagy Viktor Oszkár és Petrik András dokufilmje a menekültsorsról.

Ritkán esznek meleget, faágakból és nejlonzsákokból tákolt sátorban alusznak, kézzel mossák és tűz felett szárítgatják ruháikat („Jobb lenne csirkét sütni, és nem pulóvert”), műanyagzacskót húznak a cipőjükre, mikor elindulnak a bokáig érő hóban, és fel vannak készülve arra is, hogy akár többször is nekivágjanak a határnak. Papírok és – a szerb rendőrökkel való találkozás után – általában pénz nélkül. Többen vannak, folyamatosan változó felállásban: közép-ázsiaiak, észak-afrikaiak, háborúk, üldöztetés vagy egyszerűen csak a nincstelenség elől menekülők, fiatal srácok, családapák, meglett férfiak. Ideiglenességük, idegen nyelvük, illegalitásuk, puszta ittlétük megoldhatatlan, áthidalhatatlan probléma, úgy Szabadkán, mint Röszkén. Márpedig visszafelé nem vezet út, de előrefelé sem napsugaras a sétány: a profi hőkamerákkal, hivatásosokkal és önkéntesekkel védett magyar határon átszökni általában nem sikerül elsőre, van, akit már tizedjére toloncolnak vissza.

A jelenségről már 2009 óta hallani, Nagy Viktor Oszkár (Apaföld) és Petrik András operatőr (Balkán bajnok, Intim fejlövés) egy online szerkesztőség videós stábtagjaként kerültek először a déli határvidéki téma közelébe, illetve Nagy már a debreceni menekülttáborról is forgatott rövid életképeket, portrékat, majd az HBO számára készült Két világ köztben (2011) a bicskei tábor négy, különböző nemzetiségű lakójának sorsát hozta testközelbe, a fájdalmas szembesülést a megálmodott jólét és gazdagság helyetti ürességgel és bizonytalansággal. Míg ez utóbbiban a menekült-lét semmittevéssel és várakozással telő, unalomtól és melankóliától terhes állapotára lehetett rálátni, a viszonylagos védettség közepette, a 2012 telén filmezett Felsőbb parancs ennek előszobájába lép vissza, abba a stációba, ahol a túlélés nehezített, a cél viszont kézzelfogható és a várakozás még reményteli.

Van tehát miről beszélni, a téma nincs sem agyontárgyalva, sem megoldva, a Felsőbb parancs mégis némi hiányérzetet hagyhat a nézőjében, talán azért, mert a végig váltogatott három szempont mentén több szereplővel is megismertet ugyan, de egyikkel sem azonosul vagy enged azonosulni. A menekültekhez, akiknek valószínűleg lenne mesélnivalója, ebben az érzékeny, kiszolgáltatott helyzetben, már csak saját érdekükben sem etikus közelebb lépni – nem is tudunk meg neveket, okokat, terveket, de talán pont emiatt, ezek a fiatal férfiak jórészt olyan árnyékok, imbolygó fekete csíkok maradnak, amilyenekként a magyar polgár- és határőrök éjjellátóiban, hőkameráiban megjelennek. Igazi főszereplő az a szabadkai magyar pap lehetne, aki mikrobuszával rendszeresen jár ki hozzájuk meleg ruhával, élelemmel, imával; a Karácsony este egy részét is velük tölti – nem mintha nem lenne jobb dolga, felesége, gyerekei várják otthon, és néha hiába megy, mert védenceinek csak hűlt helyét találja. Róla ugyan megtudunk néhány konkrétumot, de ahhoz mégsem eleget, hogy tettei, motivációi valódi, eleven kontextusba kerüljenek. Érdekes módon a filmben a legerősebbre a röszkei öntudatos, nyugdíjas polgárőrök hétköznapjait bemutató vonulat sikerült: itt a leggazdagabb az anyag, a legtöbb a spontaneitás, néhol már-már szatirikus erejű felhangokkal (oklevélosztó éves beszámoló), az üldözők–üldözöttek párhuzam ellenpontozásával (töltött káposztás ebéd), és a vadászat-metafora felerősödésével (megfigyelés, bekerítés, folyamatos személytelen beszédmód; a menekülteket csak úgy emlegetik: „ezek”).

Sztori nincs tehát, probléma, téma van a Felsőbb parancsban. És akaratlanul árulkodó mondatok. „Egy oldalról sajnálom őket, más oldalról meg mégse lehet mindenkit befogadni.” – foglalja össze a polgárőr a határvidéki józanságot. „Ez még nem Európa, Európa messze van. Ez csak területileg tartozik hozzá.” – magyarázza az egyik afgán srác a másiknak.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2013/11 50-50. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=11652