Larisza Sepityko portréjáhozAsszony a felvevőgéppelRubanova Irina
Larisza Sepityko korán hallatott magáról a filmművészetben: huszonöt évesen debütált Csingiz Ajtmatov Hőség című művéből készült filmjével, s amikor negyvenegy éves korában meghalt, mindössze négy alkotást hagyott hátra. Tizenhat év, négy film. Kevés. Érdemes elgondolkodni, miért.
A munka nem okozott számára különösebb nehézséget. Nem sorolható azok közé, akik évente kerülnek a szent ihletettség állapotába, s azok közé sem, akik az első nagy elismerés után váratnak magukra, mert attól félnek, hogy következő alkotásukat nem koronázza siker. Larisza Sepityko állandóan és energikusan dolgozott. Mindenütt jelen volt – nemzetközi találkozókon, különféle vezetőségekben, a fesztiválok zsűrijében, a filmrendezőnők kongresszusain. Hiányát nemcsak tragikus halálának felidézésekor érezzük, hanem hétköznapi dolgainkban is nélkülöznünk kell azt az embert, aki valamin folyton töprengett, valamiért harcolt, valamihez makacsul ragaszkodott, valamire elszántan törekedett.
Tizenhat év alatt mindössze négy film.
Talán saját alkotói lehetőségei, tehetsége miatt volt bizonytalan? Nem valószínű. Bemutatkozását elismerés fogadta: Hőség című filmjével díjat nyert az 1964-es Karlovy Vary-i filmfesztiválon. Két év múlva készült a Szárnyak (Natalja Rjazanceva forgatókönyve alapján): a visszaemlékezés költészete, a jelen józan vizsgálata, a hősnő rokonszenvvel, és szigorúsággal megrajzolt portréjában. A Szárnyakkal utat nyitott Gleb Panfilov és Inna Csurikova alkotásainak, a Kezdetnek és a Szót kéreknek. Sepityko filmjében az ember és a társadalom problémája, a pszichológiai realizmus ősi orosz hagyományaira épül. Valószínű, hogy éppen ezért fogadták tetszéssel a Szovjetunióban a kritikusok és a nézők is, a külföldi közönség pedig talán emiatt maradt közömbös.
A sikertől lelkesen új munkába fogott. Andrej Platonov Nagyfeszültség című novelláját vitte vászonra (Gyönyörű és eszeveszett világ), de a filmet nem mutatták be. Öt év elteltével született meg a Te és én.
A hazai közönség nem szerette. A külföldi filmekből ismerős, a szociológusok által a „házasság válságának” nevezett történet nem nyerte meg a szovjet nézőket és kritikusokat. A határokon túl azonban felfedezték. Ettől kezdve Larisza Sepityko a nemzetközi fesztiválok, versenyek, találkozók állandó résztvevője lett. Henri Langlois Sepityko-retrospektív sorozatot indított a párizsi Filmmúzeumban. Szintén Párizsban beválasztották a Filmrendezőnők Egyesületének vezetőségébe. Ám ezek a sikerek nem csillapították hazai bírálóit. A kritikusokat ingerelte az akkoriban divatos dramatizálatlan, mutatós, „fesztiválos” rendezés, vagy ahogy rosszallóan mondták, az elnagyolt, kidolgozatlan vázlatos karakterek.
Újabb öt év elteltével készült el a Kálvária. Mivel magyarázhatók ezek a hosszú szünetek?
Sepityko alkatilag képtelen volt az ismétlésre. Minden film új témát jelentett számára, új életanyagot, új filmes eszközöket. Ugyanazokkal a színészekkel sem szeretett dolgozni kétszer. Akármekkora volt a siker, a következő filmben új feladatokat tűzött ki magának, s minél nehezebbnek látszottak, annál merészebben látott neki. Nő vitte vászonra a háború borzalmait (Kálvária). A legmodernebb társadalmi formáció embere készült Dosztojevszkij Sztyepancsikovo falu és lakói című művének megfilmesítésére, rövidfilmet forgatott a szovjethatalom első éveiről (Nagyfeszültség). Ő, a jellegzetesen városi ember kezdett filmezni Matyora faluról és parasztjairól. A bátorság, a merészség volt Larisza Sepityko legjellemzőbb tulajdonsága.
Nyugaton tetszettek filmjei, s talán különösen azért, mert rendezőjük nő. A Women’s Lib nyilatkozataitól és akcióitól fellelkesült Európa és Amerika az utóbbi évtizedben érzékenyen reagált a női egyenjogúságra. Soha annyi nő nem választotta még a filmrendező férfias hivatását, mint a hetvenes években. Az új divatos mozihős: a szerelem szabadságáért, a tudatosan vállalt anyaságért, a társadalomban betöltött új szerepéért küzdő cselekvő nő lett. Ám a mostani feminizmus leggyakoribb témája a családi kötelékek alóli felszabadulás, amely hivatott a heteroszexuális korlátok leküzdésére is. A nőies filmeket Sepityko utálta. „Feminizmusa” nem abban mutatkozott meg, hogy elmesélte hősnője lázadását, harcát az erkölcsi szabadságért, az előítéletektől és a hagyományoktól való függetlenségért. Sokkal inkább abban, hogy ő, a nő, filmet rendez, minden feminista bélyeg nélkül.
Larisza Sepityko filmjeiben mégis látok valamit, valami alapvetően „nőiest”, azt a természetes, női megtartó ösztönnel átitatott szemléletet, mellyel a széthulló világot ábrázolta.
Véghelyzetben élő, lecsúszott, reményvesztett hőseinek történetében Sepityko mindig talált egy szilárd pontot, kiásta azokat a mélyen eltemetett gyökereket, amelyek az emberi létezés, az emberiesség reményét táplálták benne – és bennünk, nézőiben is.
Balázs Éva fordítása
| Cikk értékelése: |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  | szavazat: 1804 átlag: 5.58 |
 |
|
