Láttuk mégNeruda postásaTakács Ferenc
Michael Radford mindig szívesen készít látszólag szabványos és nyilvánvaló indítékú-célzatú filmet, amelyet valójában igen szabálytalan, s egyáltalán nem nyilvánvaló indítékból és célzattal készít el: így játszott ellene például az Ezerkilencszáznyolcvannégy is minden sablonos várakozásnak, amelyet az ilyen Orwell-feldolgozás iránt szokás támasztani. Most is valami egészen különösre vállalkozott: olyan filmet készített, amelyet manapság – enyhén szólva – nem illik készíteni, s olyan témáról, amelytől manapság menekülni illik, mint a dögvésztől. Egyszerűen fogalmazva: Michael Radford ezúttal egy szocialista-realista filmalkotással rukkolt ki.
A film 1953-ban játszódik, valahol a legszegényebb Délen. Egyik hőse történelmi alak: Pablo Neruda, a chilei kommunista költő, aki ebben az időben európai száműzetésben volt. A másik hőse egy tanulatlan falusi fiatalember, aki alkalmi postásként kézbesíti a Nerudához érkező leveleket és csomagokat. Kettőjük története a film meséje, s valóban mese: a költészetről és a kommunizmusról, a szerelemről, a hűségről, a barátságról és a harcról szóló, bámulatosan naiv és lefegyverzően őszinte legenda.
Mindez közben valamiféle különös – és egyáltalán nem naiv – retro-keretbe illeszkedik bele. Radford a falusi történet helyszíneit-szereplőit (beleértve a helybeliek beszélte dialektust is), a korai ötvenes évek olasz filmnyelvét, a neorealizmust gondosan felelevenítve viszi vászonra., igen hitelesen és hatásosan. (Már tíz évvel ezelőtti filmjében, a Máshol, máskorban is látszott, mennyire érdekli Radfordot az olasz filmhagyomány: a Skóciában játszódó második világháborús falusi történetet a Taviani-fivérek nyelvén beszélte el. Ez a mostani film egyébként – a rendező és a Nerudát alakító Philippe Noiret kivételével – „színolasz” produkció.) A naiv „szocreál” mese így különös és rejtélyes fénytörést kap: mintha valami rafinált archeológiai mutatvány tanúi lennénk, kihüvelyezhetetlen indítékú, de talán éppen ezért izgató és érdekes visszarévedést látunk egy praktice véglegesen eltűntnek vehető tudatvilágra és ábrázolásmódra. Olyan ez, mintha valaki 1995-ben megírná az Odüsszeia második részét, mégpedig ógörög nyelven, hexameterekben. Ami, ugyebár, bizarr képtelenség, ám, ha jól meggondoljuk…
| Cikk értékelése: |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  | szavazat: 1063 átlag: 5.57 |
 |
|
