KritikaÚt a pokolbaIngertréningArdai Zoltán
Araki filmje a pubertás mocsárzónájában játszódik. Lynch rémhumora keveredik feketepéteres natúr elemekkel.
Clinton napja alatt a bennszülött Los Angeles-i Gregg Araki egész filmciklust burjánoztatott már elő a helység féktelen tini életéről, amolyan elszántan szembenéző szellemben. Araki mintegy ököllel veri az asztalt, követelvén annak belátását, hogy a mostani tiniélet nem az eddigi módokon ádáz, hanem már a lehető legádázabb, végső-késő, abszolút rekorder a jövő-elvesztegetésben, és nincs tovább, emberek. Nyomatékul olyan förtelmes büntetéseket képes kiötleni a diákkorú népesség (ezen hírhedt erotomán söpredék) számára, melyek sújtásától a legvirulensebb Thanatos-kéjösztön is hűdötten megretirál. Ezt a mozit legelőbb is az különbözteti meg a John Waters-félétől, hogy a stafétaelőd dévaj vigyora emitt bizonyos prófétikus komolyságra fordul, amelyet ma még nem mernénk egyedi színezetűnek állítani, mindenesetre nagyfokú intenzitást ér el az egyes darabok végefelé. Az eképpen mégiscsak hitelt érdemlő tónus mindannyiszor lassan hatalmasodik el Arakinál, ráérősen emésztve fel a lynchiánus rémhumor ömlenyeit és az ó-formaniánus, feketepéteres natúrelemeket. Egyébként utóbbiak csúsztatott illeszkedése vezető érték ezekben a hektikás és reszelős lélegzetű, félamatőr filmponyvákban.
A pubertás már maga is egyfajta mocsárzóna, ehhez számítsuk még hozzá az aszfaltdzsungel lehét, az e században elhullott Történelem megsűrűsödött oszlásbűzét, és végül Arakit. Dichtungjának töménysége egy ringli zamatanyagáéval vetekszik. Tizennyolc éven felüliek pszichéjében beláthatatlan károsodásokat okozhat a ciklus egyhuzamban történő befogadása, üdvös hatást talán csak az ingertréningben lévő tanulóifjúságra gyakorolhatnak ezek a filmek, főként az Elátkozott generáció (Gyönyörök és kivégzések) című beavatás. Általa támponthoz jut a jóra való hajlamot még őrző fiatal: Lám, az idősebbek legnyitottabb vakmerői, a démónia-centrikus filmcsinálók közt sem ismeretlen a kerülendő túlzás fogalma, vagy a torzulásé; ím, egy ilyen felnőtt is képes helyteleníteni nekiszabadult magatartásokat. Minő balszerencse, hogy épp ez az annyira hasznos mű csupán az ágáló közlésvágy mértékét tekintve jelent feltűnő magaslatot.
Ha már nincs honnét kicsapongani, az nagy veszteség; az ördögpatáknál való ottrekedésről Messalina sem gondolt mást. Hogy a pánszexualitás csak az akarnok pánszexualizmus nélkül érvényes és érdekes, azt is meghisszük. Szabad emberek, akik saját szabályok szerint, kedvükre közlekednek a szférák közt, nyilván nem lelhetők fel egy elszférátlanodott korban. Jó, de csak nem efféle kor áll a küszöbön? Bár a stendhali fajta szabadságnak valóban rég befellegzett, annak semmi jele, hogy a szépítkezések volumene csökkenne. Nem várhatjuk, hogy a sixteen-népség összes cafrangos szája hamarosan Plutó potroh cuclijaira fog tapadni, ahonnét minden fekélynek nedve fölfakad. És mégha idáig jutnánk is valamikor, mi a biztosíték, hogy az inga nem fordul vissza és nem jő új lovagkor, a fetisiszta közvetettség mámoraival? Múlttalap nemzedékeknek minden vicc új. Araki paradox fenségű sorozatából idén az Út a pokolba (eredeti címe szerint: a Sehol) került itthoni forgalmazásra. Ez a látványosság némi többlettel szolgál előzményeihez képest. Vágóképei sikkesebben záporoznak, modora nagy huzamokban a könnyedén rámenős életmód-reklám jellegét ölti (konform típusú csábítás anti-konform életvitelre). Így az idővel mind bővebben felfortyogó pokolmocsok olyan csinosságokat mardos szét, amelyekről már senki meg nem mondhatja, természetiek voltak-e inkább, vagy iparkreáltak, szóval hogy kicsoda-micsoda bűnhődik és tulajdonképpen miért. Ez tetszik. Különösen, hogy a Sehol panorámikus építkezésű, zárótétel-szerű film, Altmant idézőn népes szereplőgárdával. Néhány pillanatra feltűnik Traci Lords is, élő anzix a Waters-időkből. A szintén csak felvillanó szülő-alakok közt nem látni egyetlen normalitásba-savanyult személyt sem. Hétpróbás exgimnazista mind. Egy éltes anyáról például rikít, hogy éppen a vad utódgeneráció iránti zöldessárga irigységbe gebedt bele, egy atya pedig csupán azért fohászkodik, hogy leánya egyáltalán túlélje a hepajokat (nem éli túl).
Századelős városi pubertálók még általánosan elfogadták, hogy ha nem gyerkőcnek, hát méretarányos kicsinyítésű dámáknak és bankhivatalnokoknak illik öltözniük. A minimális bizalom tehát még fennállt. Az első világháború nyomán a kamaszvilág gyanút fogott, a második után pedig fellázadt. Nyílt érvényt nyert az ifjúság önértéke, egészen le az elemistákig. A tendencia azóta természetesen a teljhatalom felé mutat, de az össztársadalom meghódoltatása először az ízlés dolgaiban történik, ezen a régión pedig egyhamar nem fog konszenzussal túljutni a giovinezza. Vegyük csak a legutóbbi esetet. A Beavis és Butthead-i fizimiskák kizárattak a legjobb Araki-filmbuliról. Az ilyen lények szexepiljéhez valahogy prűdek az Út a pokolba Palomái: Lilith, Mel, Alyssa, Egy, Dingbar és a többiek. Pártegyeztetések szüksége merül fel.
| Cikk értékelése: |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  | szavazat: 1530 átlag: 5.5 |
 |
|
