KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1980/április
• Csala Károly: Van-e arca Bencsiknek? Békeidő
• Székely Gabriella: Gyógyítsuk meg egymást! Orvos vagyok
• Matos Lajos: Sámán vagy Showman? Medikusok az Orvos vagyok című filmről
• Hámori Ottó: Álomfejtés Utolsó előtti ítélet
• Kósa Ferenc: Olmi árvái A facipő fája
• Kristó Nagy István: Voks a béka mellett Habfürdő
PRO ÉS KONTRA
• Takács Ferenc: Átok földjén Apokalipszis most
• Gábor Pál: Őrület Walkür-zenére Apokalipszis most
FESZTIVÁL
• Zalán Vince: Vagy helyett és Nyugat-Berlin

• Galsai Pongrác: Úgynevezett valóságok Korkedvezmény
• Michałek Bolesław: Az erkölcsi nyugtalanság filmművészete
• Gambetti Giacomo: Fellini és A nők városa
• Marx József: Mit tehet egy stúdió egy szál magában? Filmstúdiók: számvetés és önértékelés I.
• Bádonfai Gábor: Önnekrológ Meghitt családi kör
• Czeizel Endre: Kábítószer és fantázia A hallucináció ábrázolása filmen
LÁTTUK MÉG
• Bende Monika: Utazás a világ végére
• Harmat György: Futárszolgálat
• Hegedűs Tibor: Robert és Robert
• Grawátsch Péter: A rejtélyes bankbetét
• Tótisz András: Ezüstnyereg
• Gervai András: A szökevény
• Koltai Ágnes: Nagyivók
• Loránd Gábor: A repülő madár árnyéka
• Tótisz András: Válaszút előtt

• Kelecsényi László: Nosztalgiánk természete A Karády-szindróma
TELEVÍZÓ
• Mezei András: Miközben a csupasz égő egyet hunyorgott Hat év történelem
• Ökrös László: Szelíd groteszk ellenpontozással Prolifilm
TÉVÉMOZI
• Bikácsy Gergely: Vincent, François, Paul és a többiek
• Bikácsy Gergely: Mussolini végnapjai
• Molnár Gál Péter: Lady Hamilton
TELEVÍZÓ
• Koltai Tamás: Szegény kis amorozó Ez a Józsi, ez a Józsi
• Mágori Erzsébet: Centiméterekkel a valóság fölött Nemlétezik történetek
• Bársony Éva: Győzelem, ami felér egy vereséggel Visszajelzés
• Berkes Erzsébet: Ebszex, avagy az elkutyult kutyálkodás Kasparek
KÖNYV
• Molnár Gál Péter: Montázs-könyv
POSTA
• Bajomi Lázár Endre: Mit lopott Saint-Just?
• Lukácsy Sándor: Csakugyan lopott-e Saint-Just?
KRÓNIKA
• N. N.: Bemutatjuk külföldi tudósítóinkat Ulrich Gregor

     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Láttuk még

Az öltöztető

Csáki Judit

 

Amikor 1980 áprilisában a manchesteri Royal Exchange Theatre Co. bemutatta Ronald Harwood új művét, Az öltöztetőt, a kritikák nem túl látványos, de azért megbízható sikerszériát jósoltak a darabnak. Példátlanul gyorsan műsorra tűzte itthon is a Madách Színház – előbb, vagy egyidőben a színházi fővárosokkal, Londonnal, New Yorkkal, Párizzsal –, s bár a sikerszéria nálunk sem maradt el, a drámát inkább fanyalgás fogadta.

Pedig ez is:”ugyanaz hátulról”, azaz a színházzal egyidős hálás téma, a „backstage”. Mint népes családjának többi tagja, ez a mű ugyancsak abból indul ki, hogy kulisszatitkaival a színház maga is dráma, ám konfliktusokkal, valódi drámával nem pepecsel. Harwood némi melodrámával próbálja eltüntetni az űrt – nem túl nagy sikerrel. A történet filmen sem mutat jobban, mint a színpadon. Furcsamód legalább olyan hosszú, és egyébként is lefilmezett színházra emlékeztet. Kamarára.

Mindezek mellett Az öltöztető jutalomjáték, mindenestül. Teljes figyelmünket bízvást a két főszereplő játékának szentelhetjük, egyéb néznivaló úgysincs. A két főszereplőnek pedig igencsak ágaskodnia kell, hogy a játék színei pótolják a művet. S ha sikerül legalább elfogadható élvezetet nyújtaniuk, ha nem alszunk el a történeten – ezt hívjuk jutalom játéknak.

Peter Yates rendező legalább a szereposztással biztosra ment. Az idős színész szerepére Albert Finneyt, Normanéra pedig Tom Courtenay-t hívta meg, aki már az ősbemutatón és a New York-i előadáson is játszotta a szerepet, sikerrel. Albert Finney persze ragyogó színész. Igyekszik hitelesen megalomániás, cezaromániás, pszichopata, neurotikus, mániás depressziós és öregedő színészzsenit alakítani – arról kevéssé tehet, hogy a figurában annyi a patologikus elem, hogy bármit művel: egysíkú. Finney tehát túlozva, már-már karikírozva váltogatja a betegségeket, s a színészben a ripacsot, az emberben a vénembert mutatja, azaz „rátesz egy lapáttal”. Igazán emlékezetessé egyetlen jelenete válik, éppen csöndjével, visszafogottságával, már-már derűjével: a halála.

Mindettől tulajdonképpen könnyebb a Normant játszó Tom Courtenay dolga. Ő – Finney mellett és vele ellentétben – nyugodtan részletezhet, elbíbelődhet minden gesztussal, mérheti patikamérlegen a mimikát, minden pillanata biztosan megél. Kicsit homoszexuális, kicsit infantilis, kicsit komplexusos ez a Norman is, Courtenay játékában mégis elsősorban személyiség, és nem klinikai eset.

Akik emlékeznek még a Madách Színház előadására az Egyetemi Színpadon, főleg Mensáros László és Haumann Péter játékát idézhetik fel belőle. S a film után konstatálhatják: melodrámában egy picivel gyengébbek vagyunk. Azért nem sokkal...


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1985/11 60. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=5981