Gábor Pál haláláraTöredék egy filmrendezőrőlKézdi-Kovács Zsolt
Ülök a teám és az írógépem mellett, és ismételgetem magamban, hogy muszáj megírnom ezt a cikket, mert meghaltál, elvégeztetett.
Az értékelést majd megírják mások, higgadtan elhelyezve Gábor Pál életművét a magyar filmművészetben. De hát temetni kell, és előtte felidézni az arcod.
Azt az 1956-i nyári találkozást már annyit idéztük! Ültünk a meleg júliusi estén a Mátyás-pince teraszán, frissen felvett főiskolások: Elek, Gábor, Gyöngyössy, Kardos, Kézdi-Kovács, Szabó és még néhányan. Szinte mindnyájan először beszéltünk egymással, de mintha régről ismertük volna egymást. Ezer jelentkezőből tízen. És akkor ott, a vasasztal mellett fogadalmat tettünk – igen, őszinte, romantikus fogadalom volt, az ember húszéves korában tesz ilyet –, hogy ebben a ronda, gyilkos, gyűlölködő, karrierista szakmában összetartunk, és nem bántjuk egymást. Húszévesen, mondom; de Gábor Pali akkor már elvégezte a bölcsészkart, sőt tanárkodott is egy évet. Gyöngyössyvel ők voltak az öregek. Nem tudom, ki mennyire gondolta komolyan ezt a fogadalmat, én mindenesetre nagyon, és azt hiszem, a többiek is. Ha a következő harminc évben voltak is köztünk perek és haragok, annak az estének a szövetsége mindennél erősebb maradt.
Késő este váltunk el egymástól. A villamoson, amely Zugló felé vitt, hárman maradtunk: Elek Judit, Gábor Pali, meg én. Ahogy Jutka – asszonyos kontyával – leszállt, Pali tett még néhány megjegyzést rá, aztán arról beszéltünk, milyen nehéz lesz kivárni a szeptembert, amikor végre elkezdődik. Talán az az este volt maga a boldogság.
Aztán valóban elkezdődött, először a főiskola, majd az a lázas ősz, szinte naponta együtt voltunk, a Vas utcában, az utcán, a bölcsészkaron. Aztán egy hónap csend: a Törökőr utcai albérleti szobája üres lett, míg egy délután újra meg nem találtam. Többedmagával fáradtan, bakancsosan ültek a díványon. Disszidálni indultak, de visszaküldték őket.
A Főiskolán higgadtsága, okossága, tanáros pedantériája jól ellensúlyozta a „fiatalok” tapasztalatlan hebrencsségét. Tanáros okításai később sokszor bosszantottak: akkor maradéktalanul elfogadtam őket. Maga volt a megbízhatóság, a szilárd, kicsit naiv erkölcsi mérce. Ha tárgyalni kellett, képviselni az „osztályt”, őt és Gyöngyössyt küldtük. Ha véleményt kellett mondani, mindig ő szólalt meg először. A Balázs Béla Stúdió megalakulásakor is természetes volt, hogy közülünk ő lett a vezetőség tagja. A Főiskolán tanáraink különben sem tanítottak túl sokra. Inkább mi egymástól tanultunk, azokban a reggeltől estig tartó, szünet nélküli beszélgetéseken, sétákon, vetítéseken. Filmeinkben egymásnak dolgoztunk, első 16-os játék-etűdömben ő volt az asszisztens. Az ő kalapos-etűdjében az egész osztály rohant a Rákóczi úton, terelgetve az ijedt embereket: „Kalaposok jobbra, kalap nélküliek balra!”
A Balázs Béla-keddeken tovább folytatódott a vég nélküli dialógus. Ki-ki beállt asszisztenskedni a „nagy” rendezők mellé, és várta a jó szerencsét. Pali aránylag hamar Máriássy Félix mellé csapódott, az a barátság Félix haláláig megmaradt. Máriássy visszafogott, realista stílusa jól illett Gábor Pál egyéniségéhez, későbbi filmjeikben sok a rokon vonás. És összekötötte őket Olaszország szeretete, meg a tanítás iránti vonzódás. Később Félix tanársegédje lett.
Pali az asszisztensséget is ambiciózusan csinálta. Profi akart lenni. Amikor Kósa első filmje, a Tízezer nap elkészült, ő volt a nála fiatalabb debütáns asszisztense.
A Balázs Bélában készült rövidfilmje, az Aranykor már az öregedés problémáját firtatja. Öregedés? Alig múlt harmincéves, és már öregnek érzi magát? – csodálkoztam. Az ő ideje sietett: talán ezt érezte.
Aztán a Nemeskürty-stúdióban elkészült az első játékfilmje, a Tiltott terület. És ehhez kapcsolódik egy fantasztikus utazás: nyitható tetejű Volkswagenjén végigutaztuk Erdélyt. Sebők Klárival hármasban lementünk Csíkba, Háromszékbe. Csíksomlyón megtalálta a rokonságot: egyik ősük Gábor Áron volt. Brassó és Segesvár, Nagyszeben és Marosvásárhely; mindketten először jártunk arra: A Szent Anna-tónál lekéstük a hajnali ködöt, a napfelkeltét: Pali borotválkozott. Ekkor „fedeztük fel” Vadász Zoltánt, Orosz Lujzát, és ebben a filmben kapott főszerepet Bánffy György. A Tiltott terület kemény, bátor, felelősségteljes indulás és a Vészi Endrével való barátság kezdete.
Második filmje, a Horizont, egy fiatal fiúról szól. Sok évvel később, kamaszkodó Balázs fia látta a tévében: „Apa, ezt te rólam csináltad!” – mondta. Pali ezt a mondatot minden díjnál többre tartotta.
Az igazi sikert az Angi Vera jelentette. Pedig az „osztály” igencsak húzta a száját: „unalmas”. Akkoriban úgy tűnt, Pali a tisztes, középszerű filmek készítője marad. Én később láttam, a Vörös Csillag moziban a díszbemutatón, Pali feszülten, összeszorított szájjal állt a két főszereplő, Szabó Éva és Pap Vera között. Kicsit hitetlenkedve nézett rám, amikor gratuláltam. A sikert Cannes hozta meg, a kritikusi díj, a számtalan fesztivál-meghívás. Sétáltunk a Croisette-en, én akkor zsűritag voltam, és nézegettük az első kritikákat. – Talán akkor láttam a legboldogabbnak. „Milyen érdekes, hogy most lassan mi is ott vagyunk mindenütt”, mondta, filmjeink plakátjait nézve a tengerparton.
De akkor már megkezdte élethalál-harcát. A háború alatt szerzett szívbetegsége egyre súlyosabb lett. Kétszer hozták vissza a halálból. Szívritmus-szabályozót kapott, de így is rosszabbodott állapota. A Kettévált mennyezetet már úgy csinálta végig, hogy tudta, operálni fogják, és hogy csak ötven százalék esélye van a túlélésre. Hihetetlen fizikai és lelki erő kellett ahhoz, hogy a filmet leforgassa. „Olyan szívós vagyok, mint egy macska” – mondta az operáció után. Jutkával, Zsombolyai Jancsival mentünk be a klinikára, és egy héttel a műtét után, hatalmas sebbel a mellkasán a folyosón sétált.
Akkor azt gondoltuk: sikerült legyőznie a halált. És volt is utána néhány jó éve. Sokat utazott, megtanult vitorlázni (micsoda őrültség! egy pacemakerrel a testében!), tanított, és főként filmeket csinált. Rengeteget dolgozott. Két évvel ezelőtt pedig összeállt egy kis Balázs Bélá-s csapat, és újjáalakítottuk a Budapest Stúdiót. Első ambiciózus terve, a kivégzett Pálffy Györgyről, itt készült volna el.
Nem, Pali, nem megy. Úgysem lehet ezt a harminc évet leírni. Túlságosan közeli még, nem múlhat el így. Talán, ha a többiek… De Pista, Ruci, Jancsi forgat, Feri Párizsban van, Jutka színházat rendez… És ott fekszel Rómában kiterítve. Amikor Huszárik Zoli meghalt, az osztály koszorújára azt akartad ráíratni: „Közülünk az elsőnek”. Nem engedtük, mert tudtuk, azt gondolod, hogy te leszel a második. Így hát most el kell temetnünk téged. Pax tecum.
| Cikk értékelése: |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  | szavazat: 1142 átlag: 5.38 |
 |
|
