|
Év
1980/június
|
Zsugán István: A filmnyelvi kísérletektől az új-narrativitásig Beszélgetés Bódy Gáborral a Nárcisz és Psyché készítése közben
Faragó Vilmos: Kócsag jelenti Kojak Budapesten
Kézdi-Kovács Zsolt: Filmes és mozis Georg Höllering (1898–1980)
VITA
Lázár István: Czink Bélának van arca Vita filmjelenségekről – s még valamiről
Galsai Pongrác: Lázár Istvánnal...
Csala Károly: Ki mondta, hogy nincs arca...
Hegedűs Zoltán: Felelet nincs Talán az ördög
Almási Miklós: „Aki ezt olvassa, hüje” American Graffiti
Béládi Miklós: Valamiért, valami mellett, valami ellen Filmstúdiók: számvetés és önértékelés III.
FESZTIVÁL
Székely Gabriella: Derűs családi katasztrófák Dusanbe
Bikácsy Gergely: A képzelet igazsága Lille
Bikácsy Gergely: A született szemüveges Annie Hall
N. N.: Woody Allen filmjei
Molnár Gál Péter: Buster Keaton, Beckett bohóca
Robinson David: Mozi-isten Indiában
Hegyi Gyula: „Kultúrát istállóban nem terjeszthetünk”
LÁTTUK MÉG
Veress József: Ászja
Kulcsár Mária: Kicsi a kocsi, de erős
Nagy András: Hajadon feleség
Kulcsár Mária: Anton, a varázsló
Bognár Éva: Halló, Kecskeszakáll!
Hegedűs Tibor: A csendestárs
Schéry András: Világvége közös ágyunkban
Koltai Ágnes: Az egyik énekel, a másik nem
Hegyi Gyula: Gyermekkorom kenyere
Harmat György: Egy másik férfi és egy másik nő
Józsa György Gábor: Szekfű vodkával
TELEVÍZÓ
Csala Károly: Az „életszerűség” – és ami előtte van A televízió és a dokumentumjátékfilm
Berkes Erzsébet: Litera-túra a képernyőn Irodalmi barangolások
Ökrös László: Tévét néznek a tévében Adáshiba
Kerényi Mária: A látvány: varázslat Beszélgetés Balassa Sándorral
TÉVÉMOZI
Molnár Gál Péter: Iszákosok utcája
Molnár Gál Péter: Szakadék
Zalán Vince: Amerikai anzix
TELEVÍZÓ
Gambetti Giacomo: Pártok, csatornák, jogszabályok Az olasz televízió
KÖNYV
Beke László: „...Van saját Moholy-Nagy örökségünk”
Máriássy Judit: Filmszínészek?
Bádonfai Gábor: Olasz kismonográfia – magyar rendezőről
POSTA
N. N.: Olvasói levél – Szerkesztői válasz
|
|
|
|
|
|
|
MoziElenaMargitházi Beja
Elena – orosz, 2011. Rendezte: Andrej Zvjagincev. Írta: Oleg Negin. Kép: Mihail Krichman. Zene: Phillip Glass. Szereplők: Nagyedzsda Markina (Elena), Jelena Ljadova (Katerina), Alekszej Rozin (Szergej), Andrej Szmirnov (Vlagyimir). Gyártó: Non-Stop Productions. Forgalmazó: Vertigo Kft. Feliratos. 109 perc. Diszkréten zümmög a kávéfőző, olajozottan csusszan a tolóajtó és tompán puffannak a léptek Andrej Zvjagincev új filmjének fő helyszínén, az acélkék-barna-narancs színekre komponált luxuslakásban, ahol a lakók naponta ismétlődő, többnyire szótlan rituáléit eleinte legfeljebb egy-egy varjúkárogás, és az orosz egyes csatorna ordítóan semmitmondó műsorainak hangjai szakítják meg. Akik látták a nagyfesztiválokat 2003-ban végigkaszáló elsőfilmet, a Visszatérést, valószínűleg nem fognak meglepődni a minimalista, reflexiómentes, öntörvényűen hömpölygő stíluson, és a szereplők közti vagy nagyon hűvös, vagy nagyon szenvedélyes viszonyokon. És bár a városi terek kevésbé metafizikusak, ezek a figurák pedig kevésbé enigmatikusak, Zvjagincev több szempontból is „ugyanazt” a filmet rendezi: a célkeresztben újra szülők és a felnőtt-lét határán egyensúlyozó gyerekeik, egyfelől egy dúsgazdag apa és cinikus lánya, másfelől pedig az ex-ápolónő anya és semmittevő, családos fia képében. A tét itt is a fennmaradás, csakhogy ebben most a közös utód nélküli szülőpáros érdekei végzetesen egymásnak feszülnek. A Visszatérés gyerekeit önállósító apafigurájával ellentétben Elena gyakorlatilag a fia megélhetésének egyetlen garanciája: az egész nap zavartalanul otthon sörözgető családfő „véletlenül” gyártja immár harmadik gyermekét, aki feltehetően újfent nagyanyai támogatásra szorul majd. A milliomos Vladimir viszont évek óta nem találkozott túlságosan is messzire szakadt, lázadó lányával, akivel meglepő gyorsasággal hangolódnak újra egymásra a kórházi ágy mellett, a végrendelkezés előestéjén.
A hosszú beállítások, statikus kameraállások már-már egy tudományos ismeretterjesztő film szenvtelen tárgyilagosságával láttatják az egymásból következő eseményeket és életképeket, melyek közül emlékezetes például a nyitójelenet real timeban kivárt napfelkeltéje, vagy a szűk lakótelepi konyhában némán falat bámuló és sós mogyorót rágcsáló, tespedt család. A néhol talán túlságosan is tökéletesre csiszolt összhatásban az eszköztelenségükkel tüntető színészek mellett maximálisan teljesít Philip Glass ritkán, de akkor elementáris erővel megszólaló zenéje, mely pontos aláfestője lesz annak a feltartóztathatatlan folyamatnak, melynek során a (kevésbé) életrevaló győz, és a régi helyét szinte átmenet nélkül elfoglalja a méltatlan új.
Cikk értékelése: | | | | | | | | | | | | | szavazat: 1272 átlag: 5.54 |
|
|
|
|