KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1980/június
• Zsugán István: A filmnyelvi kísérletektől az új-narrativitásig Beszélgetés Bódy Gáborral a Nárcisz és Psyché készítése közben
• Faragó Vilmos: Kócsag jelenti Kojak Budapesten
• Kézdi-Kovács Zsolt: Filmes és mozis Georg Höllering (1898–1980)
VITA
• Lázár István: Czink Bélának van arca Vita filmjelenségekről – s még valamiről
• Galsai Pongrác: Lázár Istvánnal...
• Csala Károly: Ki mondta, hogy nincs arca...

• Hegedűs Zoltán: Felelet nincs Talán az ördög
• Almási Miklós: „Aki ezt olvassa, hüje” American Graffiti
• Béládi Miklós: Valamiért, valami mellett, valami ellen Filmstúdiók: számvetés és önértékelés III.
FESZTIVÁL
• Székely Gabriella: Derűs családi katasztrófák Dusanbe
• Bikácsy Gergely: A képzelet igazsága Lille

• Bikácsy Gergely: A született szemüveges Annie Hall
• N. N.: Woody Allen filmjei
• Molnár Gál Péter: Buster Keaton, Beckett bohóca
• Robinson David: Mozi-isten Indiában
• Hegyi Gyula: „Kultúrát istállóban nem terjeszthetünk”
LÁTTUK MÉG
• Veress József: Ászja
• Kulcsár Mária: Kicsi a kocsi, de erős
• Nagy András: Hajadon feleség
• Kulcsár Mária: Anton, a varázsló
• Bognár Éva: Halló, Kecskeszakáll!
• Hegedűs Tibor: A csendestárs
• Schéry András: Világvége közös ágyunkban
• Koltai Ágnes: Az egyik énekel, a másik nem
• Hegyi Gyula: Gyermekkorom kenyere
• Harmat György: Egy másik férfi és egy másik nő
• Józsa György Gábor: Szekfű vodkával
TELEVÍZÓ
• Csala Károly: Az „életszerűség” – és ami előtte van A televízió és a dokumentumjátékfilm
• Berkes Erzsébet: Litera-túra a képernyőn Irodalmi barangolások
• Ökrös László: Tévét néznek a tévében Adáshiba
• Kerényi Mária: A látvány: varázslat Beszélgetés Balassa Sándorral
TÉVÉMOZI
• Molnár Gál Péter: Iszákosok utcája
• Molnár Gál Péter: Szakadék
• Zalán Vince: Amerikai anzix
TELEVÍZÓ
• Gambetti Giacomo: Pártok, csatornák, jogszabályok Az olasz televízió
KÖNYV
• Beke László: „...Van saját Moholy-Nagy örökségünk”
• Máriássy Judit: Filmszínészek?
• Bádonfai Gábor: Olasz kismonográfia – magyar rendezőről
POSTA
• N. N.: Olvasói levél – Szerkesztői válasz

     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Amerikai gótika

Tim Burton: Éjsötét árnyék

Régi csibészek

Pápai Zsolt

Tim Burton pályáján nem először az amerikai kultúrtörténeti lomtárban kutakodott: vámpírvígjátékát egy kultikus horror-sorozat ihlette.

 

Az 1966–1971 között az ABC tévécsatornán futó, Dark Shadows horrorfolyam az Egyesült Államok privát populáris mítoszainak egyik legjelentősebbike és legterebélyesebbike. Kultstátuszát azzal nyerte el, hogy beköltöztette az amerikai háztartásokba a szellemeket, vérfarkasokat, zombikat, boszorkányokat és végezetül – de elsősorban – Barnabas vámpírt, aki a sorozat legnépszerűbb figurája lett. A produkció méltán pályázhat a korszak leghosszabb mozgóképes története kitüntető címre: több mint ezerkétszáz (!), egyenként huszonöt perces részt élt meg, amihez képest még a Dallas is nyúlfarknyi hosszúságúnak tűnik a maga háromszázötven epizódjával.

Ellentétben a történetet a kilencvenes években professzionális módon újrafazonírozó és kurtább sorozattal, a Dark Shadows első szériája fapados projekt, legyen szó a művi díszletekről, a steril színészi játékról (amely azonban csak ritkán mondható amatőrnek) vagy bizonyos formamegoldásokról (a képek jobbára statikusak, a jelenetek felsnittelése korlátozott stb.). Olyan ez a sorozat, mintha Ed Wood forgatta volna a legjobb formájában. Mai szemmel (és kivált európaiként) megnézve kevéssé érdekes, mindazonáltal bizonyos elemeiben nem is érdektelen: a történetépítés furfangjai, a jól eltalált kísérőzene, az atmoszférikus miliőépítés még ma is bír némi vonzerővel.

Nos, Tim Burton ezt a campklasszikust használta sorvezetőül új filmjéhez. Újrafodrászolta a régi csibészeket, és a menazsériából a kétszáz év távollét után ivadékai közé visszatérő Barnabas figurájára koncentrálva vígjátékká konvertálta a horrort. Önmagában nincs azzal semmi baj, hogy a rendező egy lokális érvényű kulturális terméket választ kiindulópontul mozifilmjéhez (a Pee-Wee nagy kalandjától kezdve a Támad a Mars!-ig Burton számos munkája készült már helyi jelentőségű, azaz az Egyesült Államokon kívül ismeretlen kulturális alapanyagból), az Éjsötét árnyékkal azonban csöppet elszámította magát. Nem valószínű, hogy él ember a Földön, aki látta az első Dark Shadows-sorozat egészét (ez cirka ötszáz óra nettó játékidőt tesz ki), ráadásul még emlékezne is rá, amiből az következik, hogy nem érnek, mert nem érhetnek célt a sorozatra tett rejtett utalások, célzások, melyek – vélhetően – benne vannak a mozifilmben. Megítélhetetlen, hogy a vígjátéknak szánt film azért kevéssé vicces, mert a poénok a sorozat ismeretét feltételezik, vagy azért, mert – az első félóra után – már egyáltalában nincsenek is benne poénok. A film nagy problémája a belterjessége, márpedig a globális piacra szánt megapicekkel kapcsolatban ez a legrosszabb, mi elmondható.

Pedig az opusz ígéretesen és lendületesen indul: halmozott krízishelyzeteket kapunk dióhéjban, emellett izgalmas a látványvilág, továbbá a figurák is színesnek tűnnek. Ám lassan a történetvezetés akadozni kezd, a mese elsekélyesedik. A szerkezet hanyagul súlypontozott, amit jelez, hogy a precredit sequence öt percében közel annyi esemény történik, mint a főcím utáni százban, nem beszélve arról, hogy a főhős szerelmi vágyainak tárgyát képező Victoria cselekményszála – amit oly hangsúlyosan tálal a direktor a nyitányban – a játékidő közepén bő félórára elsikkad. A klasszikus történetvezetési modellek elvetése felettébb szembetűnő, ezért idővel még az a gondolat is felmerül a nézőben, hogy mindez tudatos döntés (azaz jól megfontolt koncepcionális tévedés) eredménye, és Burton a szappanopera-formát próbálta mozifilmbe átültetni. Erre utal ugyanis, hogy inkább epizódok sorát, szituációs játékok egymásutánját, semmint egységes és egycélú sztorit kapunk.

Az Éjsötét árnyék a Burton-művek közül a Beetlejuice-hoz áll a legközelebb, de ennél szorosabban kapcsolódik Sonnenfeld Addams Familyjéhez. Hiába akadnak benne szép számmal megkapó pillanatok és pompás vizuális megoldások (az öngyilkosok szirtjének képe a precredit sequence-ben; a terepasztal-hangulatú totálok a főcímben; a collinwoodi gótika és a CGI-szellemek az expozícióban stb.), mindez nem elég az üdvösséghez: az új opusz az összbenyomását tekintve fásult, görcsös, izzadságos munka. Mellette opportunista is: a zárószekvencia akciózása még tucathollywoodi projektekben is közhelyesnek hatna, a lírai betét pedig nem megrázó, hanem bornírt a szívét felajánló, gyűlölve-szerető antagonistával.

Az Éjsötét árnyékban újfent – miként már legutóbbi munkájában, az Alice-ban is – csupán a felületi jegyek idézik a rendező szuverén világát, és igaz ugyan, hogy végeredményben nem annyira rossz a mérleg, mint az előző filmben, de ezúttal is hiányzik a burtoni csibészség: a dévaj jókedv és parttalan pajkosság.

 

ÉJSÖTÉT ÁRNYÉK (Dark Shadows) – amerikai, 2012. Rendezte: Tim Burton. Írta: Seth Grahame-Smith, Dan Curtis. Kép: Bruno Delbonnel. Zene: Danny Elfman. Szereplők: Johnny Depp (Barnabas Collins), Michelle Pfeiffer (Elizabeth), Helena Bonham Carter (Dr. Hoffman), Eva Green (Angelique), Chloe Grace Moretz (Carolyn). Gyártó: Warner Bros. Forgalmazó: InterCom. Szinkronizált. 113 perc.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2012/06 17-17. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=11088