|
Év
1980/június
|
Zsugán István: A filmnyelvi kísérletektől az új-narrativitásig Beszélgetés Bódy Gáborral a Nárcisz és Psyché készítése közben
Faragó Vilmos: Kócsag jelenti Kojak Budapesten
Kézdi-Kovács Zsolt: Filmes és mozis Georg Höllering (1898–1980)
VITA
Lázár István: Czink Bélának van arca Vita filmjelenségekről – s még valamiről
Galsai Pongrác: Lázár Istvánnal...
Csala Károly: Ki mondta, hogy nincs arca...
Hegedűs Zoltán: Felelet nincs Talán az ördög
Almási Miklós: „Aki ezt olvassa, hüje” American Graffiti
Béládi Miklós: Valamiért, valami mellett, valami ellen Filmstúdiók: számvetés és önértékelés III.
FESZTIVÁL
Székely Gabriella: Derűs családi katasztrófák Dusanbe
Bikácsy Gergely: A képzelet igazsága Lille
Bikácsy Gergely: A született szemüveges Annie Hall
N. N.: Woody Allen filmjei
Molnár Gál Péter: Buster Keaton, Beckett bohóca
Robinson David: Mozi-isten Indiában
Hegyi Gyula: „Kultúrát istállóban nem terjeszthetünk”
LÁTTUK MÉG
Veress József: Ászja
Kulcsár Mária: Kicsi a kocsi, de erős
Nagy András: Hajadon feleség
Kulcsár Mária: Anton, a varázsló
Bognár Éva: Halló, Kecskeszakáll!
Hegedűs Tibor: A csendestárs
Schéry András: Világvége közös ágyunkban
Koltai Ágnes: Az egyik énekel, a másik nem
Hegyi Gyula: Gyermekkorom kenyere
Harmat György: Egy másik férfi és egy másik nő
Józsa György Gábor: Szekfű vodkával
TELEVÍZÓ
Csala Károly: Az „életszerűség” – és ami előtte van A televízió és a dokumentumjátékfilm
Berkes Erzsébet: Litera-túra a képernyőn Irodalmi barangolások
Ökrös László: Tévét néznek a tévében Adáshiba
Kerényi Mária: A látvány: varázslat Beszélgetés Balassa Sándorral
TÉVÉMOZI
Molnár Gál Péter: Iszákosok utcája
Molnár Gál Péter: Szakadék
Zalán Vince: Amerikai anzix
TELEVÍZÓ
Gambetti Giacomo: Pártok, csatornák, jogszabályok Az olasz televízió
KÖNYV
Beke László: „...Van saját Moholy-Nagy örökségünk”
Máriássy Judit: Filmszínészek?
Bádonfai Gábor: Olasz kismonográfia – magyar rendezőről
POSTA
N. N.: Olvasói levél – Szerkesztői válasz
|
|
|
|
|
|
|
CasablancaCasablanca: Howard KochUtak CasablancábaVarró Attila
Nem akad filmklasszikus Hollywood történetében, ami kevésbé lenne alkalmas a forgatókönyvírói szerzőiség szemléltetésére a Casablancánál, amelynek eredeti színpadi alapanyagát három turnusban öt író formálta, majd a forgatás alatt ugyancsak öt író foltozgatta, egészen a legendás fináléig, amiről a felvételek utolsó hetéig senki sem tudta, miként zajlik majd („Boldog véget ér? – Még nem tudom. – Meséld el azért, talán közben majd kialakul”). A két szerzőcsapat szűk metszetében található Howard Koch – aki csak menet közben, az Epstein-ikerpár alkalmi beugrójaként csöppent a filmbe – mégis épp olyan markánsan ott hagyta rajta szignóját, mint az általa írt remekműveken az 1940-es Levéltől a Levél egy ismeretlen asszonytól című Ophüls filmen át a 13. levél 1951-es Holló-remakejéig.
A Casablanca két központi konfliktusa ugyancsak levelek körül forog: a szerelmi szál egy párizsi búcsúlevél keserű emlékét törli el, a kalandszál tétje két biankó útlevél birtoklása. Koch életművének levelei a leírt szó hatalmát szemléltetik a sorsok felett, életről-halálról döntenek, szenvedést, megváltást hoznak a hősöknek – akár maguk a filmszkriptek sorskönyvei, amelyek vagy felülírásra kárhoztatott szövegek vagy menet közben kitöltött biankó formulák („letters of transition”) a rendező kezében. Az író csekély 15 filmnyi pályája során a legnagyobb formátumú álomgyári szerzőkkel dolgozhatott együtt (Welles, Huston, Hawks, Wyler), munkáit rendre alárendelve a művészegóknak – a Casablanca két levelében a rendezői átírás és forgatási improvizáció lidércei köszönnek vissza, megindító szakmai önvallomásként.
Burkolt szerzői metaforákon túl Koch látványosabb kéznyomokat is hagyott a Casablanca vásznán: míg a film humora a bohózatokban erős Epsteinék műve, a románcot pedig főként a melodráma-specialista Casey Robinson szolgáltatta, addig Koch önálló hozománya a film ideológiai töltete. Az író, aki már az 1940-es Hét tenger ördöge végén a nácizmus elleni fellépés mellett szólalt fel, a világháború alatt a Warner-stúdió fő propagandistája lett, előbb a hadba lépés (York őrmester), majd a szovjetekkel való szövetség (Küldetés Moszkvába) érdekében. Rick politikai szerepvállalásának mellékszála („Nem dugom hurokba a nyakam senkiért”-től a „Gyönyörű barátság kezdeté”-ig) épp úgy az ő műve, mint a dialógok aktuális utalásai vagy Strasser démoni figurája. Howard Koch életművét mégsem radikális elkötelezettsége tette maradandóvá, hanem zaklatott magánélete élménykincséből született szerelmi melodrámái. A politika és poligámia, hit és vágy kettős vonzásában ingázó pályája csupán a Casablancában jelent meg egy filmen belül, egyik oldalon a társadalmi ideákat jelképező Laszlóval, másikon a züllött, cinikus Reanult-val – hogy aztán a fináléban az Ilse-Rick álompár szerző-alteregója kettészakadjon köztük, és soha ne találkozzon többé.
Cikk értékelése: | | | | | | | | | | | | | szavazat: 1414 átlag: 5.57 |
|
|
|
|