|
Év
1980/június
|
Zsugán István: A filmnyelvi kísérletektől az új-narrativitásig Beszélgetés Bódy Gáborral a Nárcisz és Psyché készítése közben
Faragó Vilmos: Kócsag jelenti Kojak Budapesten
Kézdi-Kovács Zsolt: Filmes és mozis Georg Höllering (1898–1980)
VITA
Lázár István: Czink Bélának van arca Vita filmjelenségekről – s még valamiről
Galsai Pongrác: Lázár Istvánnal...
Csala Károly: Ki mondta, hogy nincs arca...
Hegedűs Zoltán: Felelet nincs Talán az ördög
Almási Miklós: „Aki ezt olvassa, hüje” American Graffiti
Béládi Miklós: Valamiért, valami mellett, valami ellen Filmstúdiók: számvetés és önértékelés III.
FESZTIVÁL
Székely Gabriella: Derűs családi katasztrófák Dusanbe
Bikácsy Gergely: A képzelet igazsága Lille
Bikácsy Gergely: A született szemüveges Annie Hall
N. N.: Woody Allen filmjei
Molnár Gál Péter: Buster Keaton, Beckett bohóca
Robinson David: Mozi-isten Indiában
Hegyi Gyula: „Kultúrát istállóban nem terjeszthetünk”
LÁTTUK MÉG
Veress József: Ászja
Kulcsár Mária: Kicsi a kocsi, de erős
Nagy András: Hajadon feleség
Kulcsár Mária: Anton, a varázsló
Bognár Éva: Halló, Kecskeszakáll!
Hegedűs Tibor: A csendestárs
Schéry András: Világvége közös ágyunkban
Koltai Ágnes: Az egyik énekel, a másik nem
Hegyi Gyula: Gyermekkorom kenyere
Harmat György: Egy másik férfi és egy másik nő
Józsa György Gábor: Szekfű vodkával
TELEVÍZÓ
Csala Károly: Az „életszerűség” – és ami előtte van A televízió és a dokumentumjátékfilm
Berkes Erzsébet: Litera-túra a képernyőn Irodalmi barangolások
Ökrös László: Tévét néznek a tévében Adáshiba
Kerényi Mária: A látvány: varázslat Beszélgetés Balassa Sándorral
TÉVÉMOZI
Molnár Gál Péter: Iszákosok utcája
Molnár Gál Péter: Szakadék
Zalán Vince: Amerikai anzix
TELEVÍZÓ
Gambetti Giacomo: Pártok, csatornák, jogszabályok Az olasz televízió
KÖNYV
Beke László: „...Van saját Moholy-Nagy örökségünk”
Máriássy Judit: Filmszínészek?
Bádonfai Gábor: Olasz kismonográfia – magyar rendezőről
POSTA
N. N.: Olvasói levél – Szerkesztői válasz
|
|
|
|
|
|
|
G-man filmekGengszterosztagFelnőni a feladathozSepsi László
Karcos zsarudráma vagy korhű bűnmozi helyett Ruben Fleischer a műfajparódiát és a retró-akciófilmet választotta.
Wes Anderson vagy az
Apatow-istálló árnyékában Ruben Fleischer kétségkívül a Peter Pan-generáció
filmeseinek másodvonalába szorult, hiába volt első egészestés munkája (Zombieland) egyértelmű anyagi és
kritikai siker. A több tucat kisfilmet, reklámot és videóklipet jegyző direktor
a tévés bérmunkák szamárlétráján kúszott fel a szélesvászonig, kisebb
produkcióiban is vissza-visszatérve a felnőni képtelen huszonéveseket sújtó
olyan drámai problémákhoz, mint egy randivacsorára szánt homárral kialakult
bensőséges viszony (Lobster), a
szakítás utáni sötét hetek lehetséges túlélési metódusai (The Hitman, Phonelog) vagy egy összeketchupozott sportcipőhöz
kötődő megannyi nosztalgikus élmény (Courir:
The Drop). Tisztes másodhegedűsként Fleischer legjobb pillanataiban
groteszk humorral csípi el a huszonéves egzisztenciában ragadt tinilélek
nyűgeit, ezekhez igazított zsánersémákban imponálva hasonszőrű közönségének –
lásd a Zombieland csokivadász
outsidereit vagy a 30 perc vagy még annyi
se kisstílű heist-vígjátékát –, de
hiába lehetett volna a Gengszterosztag biztos
belépő az A-ligába, a habókos hipszterek kertvárosain kívül a rendező nem
talált magára.
Ráadásul
a sztárgárdával megtámogatott Gengszterosztag
eleve erős mezőnyben indult: egyik oldalról a tavalyi Fékezhetetlen vidéki szeszcsempészeivel, a másikon a pedig a Gengszterkorzó Atlantic Cityjének
alvilágával kellene konkurálnia, esélyeit pedig csak az növeli a huszadik
század első felébe helyezett gengsztersztorikkal szemben, hogy a bűncézárok
helyett a főhősként manapság ritkábban vászonra vitt korabeli bűnüldözőkre
koncentrál. A Mickey Cohen nyomába eredő, különcökből verbuvált elitosztag története
a zsánerindító G-men-t és az Aki legyőzte Al Caponét használja
sorvezetőként, előbbitől megörökölve a propagandafilmbe illően egydimenziós
karaktereket, utóbbitól pedig DePalma stilizációs kényszerét, annak
cizelláltsága nélkül. Bár a szabadosan kezelt Cohen-legendárium és Fleischer állandó
témái kevés egyértelmű kapcsolódási ponttal bírnak – hacsak az ezúttal csekély
invencióval vászonra vitt élhetetlen különctársaságot, illetve a komikus
mellékkarakterként lébecoló Michael Peñát nem tekintjük annak –, a rendező
érezhetően próbálta megszokott célközönségének ízléséhez szabni a makacs
alapanyagot. Karcos zsarudráma vagy korhű bűnmozi helyett így a Gengszterosztag megragadt valahol a
félkész műfajparódia és a súlytalan retró-akciófilm között, eltúlzott
erőszakjelenetekkel (lásd a nyitányt) és élénk színekkel felidézve a reklámok
és klipek hatásorientált ingerbombáit. Ebből a szempontból a Gengszterosztag olyasféle kudarc
Fleischer pályáján, mint a szintén az MTV felől érkező Joseph Kahn Vas című motorosfilmje volt egy
évtizeddel korábban: a sablonsztorit átható enyhe irónia és a rajzfilmszerű látványvilág
arra elegendőnek bizonyul, hogy a film általa kilógjon fajsúlyosnak szánt
zsánertársai közül, ám arra már nem, hogy a stílusgyakorlaton túlmutató markáns
szerzői olvasat bontakozzon ki belőlük.
A Gengszterosztaggal mintha Fleischer
öröktini hősei álmodtak volna maguknak férfias zsarumesét, amiből végül mégsem Szigorúan bizalmas vagy Közellenségek , hanem Dick Tracy kerekedett, némi áthallással
a Roger nyúl a pácban-ra (lásd a
vöröslő Emma Stone-t). Felnőttkor és a boldog kamaszévek határán téblábolva
Ruben Fleischer filmje pont a két hozzáállás erényeit veszti szem elől –
beérett mestermunkának még túl könnyed, de az ifjúkori zabolátlanság már
kikopott belőle.
Gengszterosztag (Gangster Squad) –
amerikai, 2013. Rendezte: Ruben
Fleischer. Írta: Paul Lieberman
regényéből Will Beall. Kép: Dion Beebe. Zene: Steve Jablonsky. Szerepelők: Sean
Penn (Mickey Cohen), Josh Brolin
(John O’Mara), Ryan Gosling (Jerry
Wooters,), Nick Nolte (Parker), Emma Stone (Grace). Gyártó: Langley Park/Lin Pictures/Village
Roadshow. Forgalmazó: InterCom. Feliratos. 113 perc.
Cikk értékelése: | | | | | | | | | | | | | szavazat: 860 átlag: 5.35 |
|
|
|
|