KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1980/június
• Zsugán István: A filmnyelvi kísérletektől az új-narrativitásig Beszélgetés Bódy Gáborral a Nárcisz és Psyché készítése közben
• Faragó Vilmos: Kócsag jelenti Kojak Budapesten
• Kézdi-Kovács Zsolt: Filmes és mozis Georg Höllering (1898–1980)
VITA
• Lázár István: Czink Bélának van arca Vita filmjelenségekről – s még valamiről
• Galsai Pongrác: Lázár Istvánnal...
• Csala Károly: Ki mondta, hogy nincs arca...

• Hegedűs Zoltán: Felelet nincs Talán az ördög
• Almási Miklós: „Aki ezt olvassa, hüje” American Graffiti
• Béládi Miklós: Valamiért, valami mellett, valami ellen Filmstúdiók: számvetés és önértékelés III.
FESZTIVÁL
• Székely Gabriella: Derűs családi katasztrófák Dusanbe
• Bikácsy Gergely: A képzelet igazsága Lille

• Bikácsy Gergely: A született szemüveges Annie Hall
• N. N.: Woody Allen filmjei
• Molnár Gál Péter: Buster Keaton, Beckett bohóca
• Robinson David: Mozi-isten Indiában
• Hegyi Gyula: „Kultúrát istállóban nem terjeszthetünk”
LÁTTUK MÉG
• Veress József: Ászja
• Kulcsár Mária: Kicsi a kocsi, de erős
• Nagy András: Hajadon feleség
• Kulcsár Mária: Anton, a varázsló
• Bognár Éva: Halló, Kecskeszakáll!
• Hegedűs Tibor: A csendestárs
• Schéry András: Világvége közös ágyunkban
• Koltai Ágnes: Az egyik énekel, a másik nem
• Hegyi Gyula: Gyermekkorom kenyere
• Harmat György: Egy másik férfi és egy másik nő
• Józsa György Gábor: Szekfű vodkával
TELEVÍZÓ
• Csala Károly: Az „életszerűség” – és ami előtte van A televízió és a dokumentumjátékfilm
• Berkes Erzsébet: Litera-túra a képernyőn Irodalmi barangolások
• Ökrös László: Tévét néznek a tévében Adáshiba
• Kerényi Mária: A látvány: varázslat Beszélgetés Balassa Sándorral
TÉVÉMOZI
• Molnár Gál Péter: Iszákosok utcája
• Molnár Gál Péter: Szakadék
• Zalán Vince: Amerikai anzix
TELEVÍZÓ
• Gambetti Giacomo: Pártok, csatornák, jogszabályok Az olasz televízió
KÖNYV
• Beke László: „...Van saját Moholy-Nagy örökségünk”
• Máriássy Judit: Filmszínészek?
• Bádonfai Gábor: Olasz kismonográfia – magyar rendezőről
POSTA
• N. N.: Olvasói levél – Szerkesztői válasz

     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Kritika

Frances Ha

Greta és a város

Baski Sándor

Noah Baumbach és Greta Gerwig leforgatta a Mike Leigh-féle Hajrá, boldogság New York-i párdarabját.

Ha van slágertémájuk az elmúlt két évtizedben készült amerikai független filmeknek, akkor az a kapunyitási pánik. A húszas éveik vége felé járó, még saját hangjukat kereső pályakezdő rendezők aligha találhatnának ideálisabb alanyokat „így jöttem”-filmjeikhez a két világ közt lebegő, felnőni nem akaró fiataloknál. Richard Linklater (Henyék) és Kevin Smith (Shop-stop) példáját követve Noah Baumbach is egy erősen önreflektív, bőbeszédű dramedy-vel indította pályáját. A Kicking and Screaming (1995) fésületlensége ellenére is hiteles portrét rajzolt a céltalanul sodródó X-generáció képviselőiről, négy barátról, akik az egyetem elvégzése után is kétségbeesetten kapaszkodnak a diáklétbe, és mindent megtesznek, hogy elodázzák a továbblépést.

Baumbach a későbbiekben sem vált hűtlenné kamaszlelkű értelmiségi hőseihez, a Frances Ha-val azonban magához a konkrét témához is visszatért. A személyességet ezúttal a címszerepet alakító és a forgatókönyvet társszerzőként jegyző Greta Gerwig biztosítja, aki részben a Greenbergben – a rendező előző filmjében – játszott figurája, részben saját élményei nyomán alkotta meg Frances karakterét.

Az Y-generációhoz tartozó, 27 éves lány papíron nem sokban különbözik mozgóképes sorstársaitól. Munkája, perspektívája és egzisztenciája nincs, csak álmai. A művészi ambíciót dédelgető New York-i hipszterek gondtalan mindennapjait próbálná élni, de tánckarrierje megreked, a társulatában csak gyakornoki pozícióig viszi. Mégsem hajlandó „rendes” munkát vállalni, és az érzelmi elköteleződésre sincs még felkészülve – amikor a film elején a barátja komolyabbra szeretné fordítani a kapcsolatukat, szakít vele. Részben azért, mert nem szeretné feladni a barátnőjével közös albérletet. Sophie-val tökéletesen megértik egymást, igazi lelkitársak, olyanok „mint egy idős leszbikus pár, akik már nem fekszenek le egymással”. Éppen ezért éli meg árulásként, amikor Sophie, a „megkomolyodás” útjára lépve, összeköltözik a vőlegényével.

Ha a történet önmagában nem is hat a reveláció erejével, Baumbach gondoskodott róla, hogy sem a hasonló témákat boncolgató mumblecore-filmek, sem a saját munkássága plagizálásával ne lehessen megvádolni. A Frances Ha ugyan felismerhető forrásokból merít, hangulata, stílusa mégis megfellebbezhetetlenül unikális. A New Yorkot sajátos, egyszerre realista és nosztalgikus fénytörésben láttató, hangulatos montázsainak köszönhetően legalább annyira városfilmnek minősül, mint a szintén fekete-fehérben forgatott Woody Allen-féle Manhattan. Tetten érhető a korai francia új hullám hatása is, nem csak a Négyszáz csapásból, a Családi fészekből vagy A megvetésből kölcsönzött zenei tételeken, de a fejezetekre tagolt szerkezeten és az egyes képi megoldásokon is. Ezek a formai játékok azonban egy pillanatra sem tűnnek öncélúnak, éppen ellenkezőleg – tökéletes lenyomatai a főhős vibráló személyiségének.

A Frances Ha ugyanis elsősorban Greta Gerwig, és az általa, saját magából teremtett karakter filmje. Frances persze összetéveszthetetlenül Baumbach-i figura – olyan, a verbális önmarcangolást felsőfokon űző városi értelmiségi, aki maximálisan tisztában van saját kulturális és szociális pozíciójával, és erre természetesen reflektál is folyvást. A különbség közte és előképei közt „mindössze” annyi, hogy Frances-t még a legkomolyabb viszontagságok sem törik meg. Minden emberi számítás szerint depressziósnak és reményvesztettnek kellene lennie, mint a Greenberg címszereplőjének, és bár valóban akadnak melankolikusabb pillanatai, személyiségétől idegen a tartós és mély önsajnálat. A felnőtt külseje mögött egy esetlen és infantilis kamasz rejtőzik – a burleszk legszebb hagyományaihoz méltón Gerwig nem csak az arcával, hanem egész testével játszik –, aki mindent kimond, ami eszébe jut, de éppen ez a spontaneitása és keresetlen őszintesége teszi elbűvölővé.

Mike Leigh Hajrá boldogság!-ához hasonlóan a Frances Ha is lehetne egy kisiklott, kudarcos élet szomorú története, de végül mindkét film – hála az önfeladásra nem hajlandó, megtörhetetlen női főhősöknek – a féktelen életörömöt hirdeti.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2013/11 51-51. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=11653