|
Év
1980/június
|
Zsugán István: A filmnyelvi kísérletektől az új-narrativitásig Beszélgetés Bódy Gáborral a Nárcisz és Psyché készítése közben
Faragó Vilmos: Kócsag jelenti Kojak Budapesten
Kézdi-Kovács Zsolt: Filmes és mozis Georg Höllering (1898–1980)
VITA
Lázár István: Czink Bélának van arca Vita filmjelenségekről – s még valamiről
Galsai Pongrác: Lázár Istvánnal...
Csala Károly: Ki mondta, hogy nincs arca...
Hegedűs Zoltán: Felelet nincs Talán az ördög
Almási Miklós: „Aki ezt olvassa, hüje” American Graffiti
Béládi Miklós: Valamiért, valami mellett, valami ellen Filmstúdiók: számvetés és önértékelés III.
FESZTIVÁL
Székely Gabriella: Derűs családi katasztrófák Dusanbe
Bikácsy Gergely: A képzelet igazsága Lille
Bikácsy Gergely: A született szemüveges Annie Hall
N. N.: Woody Allen filmjei
Molnár Gál Péter: Buster Keaton, Beckett bohóca
Robinson David: Mozi-isten Indiában
Hegyi Gyula: „Kultúrát istállóban nem terjeszthetünk”
LÁTTUK MÉG
Veress József: Ászja
Kulcsár Mária: Kicsi a kocsi, de erős
Nagy András: Hajadon feleség
Kulcsár Mária: Anton, a varázsló
Bognár Éva: Halló, Kecskeszakáll!
Hegedűs Tibor: A csendestárs
Schéry András: Világvége közös ágyunkban
Koltai Ágnes: Az egyik énekel, a másik nem
Hegyi Gyula: Gyermekkorom kenyere
Harmat György: Egy másik férfi és egy másik nő
Józsa György Gábor: Szekfű vodkával
TELEVÍZÓ
Csala Károly: Az „életszerűség” – és ami előtte van A televízió és a dokumentumjátékfilm
Berkes Erzsébet: Litera-túra a képernyőn Irodalmi barangolások
Ökrös László: Tévét néznek a tévében Adáshiba
Kerényi Mária: A látvány: varázslat Beszélgetés Balassa Sándorral
TÉVÉMOZI
Molnár Gál Péter: Iszákosok utcája
Molnár Gál Péter: Szakadék
Zalán Vince: Amerikai anzix
TELEVÍZÓ
Gambetti Giacomo: Pártok, csatornák, jogszabályok Az olasz televízió
KÖNYV
Beke László: „...Van saját Moholy-Nagy örökségünk”
Máriássy Judit: Filmszínészek?
Bádonfai Gábor: Olasz kismonográfia – magyar rendezőről
POSTA
N. N.: Olvasói levél – Szerkesztői válasz
|
|
|
|
|
|
|
MoziSuite Française Kovács Kata
Suite Française – angol-francia-kanadai, 2015. Rendezte: Saul Dibb. Írta: Irène Némirovsky regényéből Matt Charman és Saul Dibb. Kép: Eduard Grau. Zene: Rael Jones. Szereplők: Michelle Williams (Lucile), Kristin Scott Thomas (Angellier-né), Mathias Schoenaerts (von Falk), Ruth Wilson (Celine), Eric Godon (Joseph), Sam Riley (Benoît). Gyártó: Alliance Films / Qwerty Films / Scope Pictures. Forgalmazó: Vertigo Média Kft. Feliratos. 105 perc.
Irène Némirovsky öt
részesre tervezett, Franciaország 1940-es német megszállása idején játszódó
regényfüzére az írónő deportálásával, majd Auschwitzban, 1942-ben bekövetkezett
halálával befejezetlenül maradt. Két történetet és egy vázlatot tartalmazó
füzete lányai birtokába került, akik naplónak vélték és nem fedezték fel valódi
tartalmát és értékét egészen a kilencvenes évek végéig. A Suite Française a 2004-es frankfurti könyvfesztivál szenzációja,
később bestseller lett, 2006-ban magyarul is kiadták.
A rendező Saul Dibb egy
kisköltségvetésű gengszterfilm, majd egy tehetségről árulkodó kosztümös biopic,
A hercegnő (melynek egyébként szintén
kényszerházasság a kiindulópontja) után vágott bele Matt Charman
forgatókönyvíróval (Kémek hídja), hogy
Némirovsky örökségül hagyott írásait egy történetté gyúrja össze. A film egy
már megszállt kisvárosban játszódik, több szálon taglalva a német katonák és a
helyi lakosok együttélését, az ellenséges oldalakon állók kölcsönös lenézésétől
kezdve szerelmi viszonyaikon át a szexuális zaklatásig, leginkább pedig a
különböző osztályokhoz tartozó, karizmatikus nőalakok ábrázolásában jeleskedik.
A rideg Madame Angellier évek óta magas lakbérek behajtásával kínozza a környék
szegényeit, köztük Celine-t és családját, ám a háború nem válogat, mindkét
háztartásba bekvártélyoznak egy-egy német tisztet. A jobb házba egy vérbeli
úriember jut, érzelmes zongorajátékával és bús tekintetével hamar megdobogtatja
a Madame menye, Lucile szívét, aki sokkal nagyobb beleéléssel tekintget a náci
tiszt után, mint ahogyan a szolid érdekházasságban szerzett, fronton lévő
férjét hazavárja. A középpontban az ő melodrámai románcuk áll, és ugyan nem
szerencsés, hogy a film legerőteljesebb pillanatait mégsem nekik köszönheti
(lásd a vicomte és asszonya utolsó közös vacsoráját), összességében megrázóan és őszintén közvetíti Némirovsky humánus
szellemiségét – mondván, az ellenség is csak ugyanolyan ember, mint mi vagyunk.
A sors cinikus fintora, hogy az említett ellenség Némirovsky-t sem kímélte, ám
a film akkor is hatásos, ha ennek a háttér-információnak nem vagyunk a
birtokában.
Cikk értékelése: | | | | | | | | | | | | | szavazat: 64 átlag: 4.86 |
|
|
|
|