|
Év
1980/június
|
Zsugán István: A filmnyelvi kísérletektől az új-narrativitásig Beszélgetés Bódy Gáborral a Nárcisz és Psyché készítése közben
Faragó Vilmos: Kócsag jelenti Kojak Budapesten
Kézdi-Kovács Zsolt: Filmes és mozis Georg Höllering (1898–1980)
VITA
Lázár István: Czink Bélának van arca Vita filmjelenségekről – s még valamiről
Galsai Pongrác: Lázár Istvánnal...
Csala Károly: Ki mondta, hogy nincs arca...
Hegedűs Zoltán: Felelet nincs Talán az ördög
Almási Miklós: „Aki ezt olvassa, hüje” American Graffiti
Béládi Miklós: Valamiért, valami mellett, valami ellen Filmstúdiók: számvetés és önértékelés III.
FESZTIVÁL
Székely Gabriella: Derűs családi katasztrófák Dusanbe
Bikácsy Gergely: A képzelet igazsága Lille
Bikácsy Gergely: A született szemüveges Annie Hall
N. N.: Woody Allen filmjei
Molnár Gál Péter: Buster Keaton, Beckett bohóca
Robinson David: Mozi-isten Indiában
Hegyi Gyula: „Kultúrát istállóban nem terjeszthetünk”
LÁTTUK MÉG
Veress József: Ászja
Kulcsár Mária: Kicsi a kocsi, de erős
Nagy András: Hajadon feleség
Kulcsár Mária: Anton, a varázsló
Bognár Éva: Halló, Kecskeszakáll!
Hegedűs Tibor: A csendestárs
Schéry András: Világvége közös ágyunkban
Koltai Ágnes: Az egyik énekel, a másik nem
Hegyi Gyula: Gyermekkorom kenyere
Harmat György: Egy másik férfi és egy másik nő
Józsa György Gábor: Szekfű vodkával
TELEVÍZÓ
Csala Károly: Az „életszerűség” – és ami előtte van A televízió és a dokumentumjátékfilm
Berkes Erzsébet: Litera-túra a képernyőn Irodalmi barangolások
Ökrös László: Tévét néznek a tévében Adáshiba
Kerényi Mária: A látvány: varázslat Beszélgetés Balassa Sándorral
TÉVÉMOZI
Molnár Gál Péter: Iszákosok utcája
Molnár Gál Péter: Szakadék
Zalán Vince: Amerikai anzix
TELEVÍZÓ
Gambetti Giacomo: Pártok, csatornák, jogszabályok Az olasz televízió
KÖNYV
Beke László: „...Van saját Moholy-Nagy örökségünk”
Máriássy Judit: Filmszínészek?
Bádonfai Gábor: Olasz kismonográfia – magyar rendezőről
POSTA
N. N.: Olvasói levél – Szerkesztői válasz
|
|
|
|
|
|
|
MoziSztálin halálaHuber Zoltán
The
Death of Stalin – amerikai, 2017. Rendezte: Armando Ianucci. Írta: Fabien Nury.
Kép: Zac Nicholson. Zene: Christopher Willis. Szereplők: Andrea Riseborough
(Szvetlana), Jason Isaacs (Zsukov), Olga Kurylenko (Maria), Steve Buscemi
(Hruscsov), Rupert Friend (Vaszilij). Gyártó: Main Journey / TitleMedia / Free
Range Films. Forgalmazó: ADS Service. Feliratos.
106 perc.
Ha egy politikai szatíra kiveri az illetékes
szerveknél a biztosítékot, biztosak lehetünk benne, hogy az alkotók célba
találtak. Bár az orosz hatóságok a Sztálin halála utáni zavaros idők ironikus
továbbgondolásával kapcsolatban oroszellenességet emlegettek, az érzékeny
reakciók oka nyilván más. Az alelnök zseniális szériájával világhírűvé
vált Armando Iannucci korábban már többször bizonyította, tökéletesen átlátja a
politika működését és képes hatásosan karikírozni a hatalom abszurd logikáját.
A képlet most annyiban módosul, hogy az író-rendező a
parlamentáris demokrácia fiktív figurái helyett a történelemhez nyúl, ráadásul
rögtön egy szörnyű diktatúra mélyére ereszkedve mesél a rendszer mély
romlottságáról. Ha valaki fellapozza a történelemkönyveket, a szovjet
generalisszimusz agyvérzésének és utódlásának körülményei már önmagukban
annyira bizarrak, hogy az alkotóknak túl sokat nem is kellett hozzákölteniük a
morbid parabolájukhoz. Nem az elnyomás és a terror borzalmas korszakából
születik vicc, hanem a görcsös hatalomvágyból és az alattomos manipulációkból,
ami a sztálini ötvenes évek kontextusában dermesztően groteszk látleletet
eredményez. Az áhított csúcsra vezető út lelketlen taktikázással és hitvány
megalkuvásokkal van kikövezve, a ránk váró fordulatoknál csak a figurák
aljasságai vérfagyasztóbbak. Iannucci a vaskosabb kontraszt kedvéért szemet
gyönyörködtető környezetbe helyezi az aljas játszmát, a sztori őrült tempót
diktál és fantasztikus színészgárda szórja a poénokat. A szurokfekete bohózat
hatalmas fegyverténye, hogy a rettenet képébe röhögve leplezi le a paranoia és
szervilizmus kínos ellentmondásait. Nemcsak rendkívül szórakoztató, de
példaértékű az alkotói hozzáállás, mert minél elnyomóbb a hatalom, annál
kevésbé tudja elviselni, ha kigúnyolják. A nevetés ugyanis mindig oldja a
félelmet.
Cikk értékelése: | | | | | | | | | | | | | szavazat: 0 átlag: - |
|
|
|
|