|
Év
1980/június
|
Zsugán István: A filmnyelvi kísérletektől az új-narrativitásig Beszélgetés Bódy Gáborral a Nárcisz és Psyché készítése közben
Faragó Vilmos: Kócsag jelenti Kojak Budapesten
Kézdi-Kovács Zsolt: Filmes és mozis Georg Höllering (1898–1980)
VITA
Lázár István: Czink Bélának van arca Vita filmjelenségekről – s még valamiről
Galsai Pongrác: Lázár Istvánnal...
Csala Károly: Ki mondta, hogy nincs arca...
Hegedűs Zoltán: Felelet nincs Talán az ördög
Almási Miklós: „Aki ezt olvassa, hüje” American Graffiti
Béládi Miklós: Valamiért, valami mellett, valami ellen Filmstúdiók: számvetés és önértékelés III.
FESZTIVÁL
Székely Gabriella: Derűs családi katasztrófák Dusanbe
Bikácsy Gergely: A képzelet igazsága Lille
Bikácsy Gergely: A született szemüveges Annie Hall
N. N.: Woody Allen filmjei
Molnár Gál Péter: Buster Keaton, Beckett bohóca
Robinson David: Mozi-isten Indiában
Hegyi Gyula: „Kultúrát istállóban nem terjeszthetünk”
LÁTTUK MÉG
Veress József: Ászja
Kulcsár Mária: Kicsi a kocsi, de erős
Nagy András: Hajadon feleség
Kulcsár Mária: Anton, a varázsló
Bognár Éva: Halló, Kecskeszakáll!
Hegedűs Tibor: A csendestárs
Schéry András: Világvége közös ágyunkban
Koltai Ágnes: Az egyik énekel, a másik nem
Hegyi Gyula: Gyermekkorom kenyere
Harmat György: Egy másik férfi és egy másik nő
Józsa György Gábor: Szekfű vodkával
TELEVÍZÓ
Csala Károly: Az „életszerűség” – és ami előtte van A televízió és a dokumentumjátékfilm
Berkes Erzsébet: Litera-túra a képernyőn Irodalmi barangolások
Ökrös László: Tévét néznek a tévében Adáshiba
Kerényi Mária: A látvány: varázslat Beszélgetés Balassa Sándorral
TÉVÉMOZI
Molnár Gál Péter: Iszákosok utcája
Molnár Gál Péter: Szakadék
Zalán Vince: Amerikai anzix
TELEVÍZÓ
Gambetti Giacomo: Pártok, csatornák, jogszabályok Az olasz televízió
KÖNYV
Beke László: „...Van saját Moholy-Nagy örökségünk”
Máriássy Judit: Filmszínészek?
Bádonfai Gábor: Olasz kismonográfia – magyar rendezőről
POSTA
N. N.: Olvasói levél – Szerkesztői válasz
|
|
|
|
|
|
|
Láttuk mégFallal szembenVincze Teréz
A török származású, német rendező, Fatih Akin filmje, amely az idei Berlini Filmfesztiválon nagy sikerrel debütált (a fesztivál nagydíját, az Arany Medvét nyerte el), egy ősrégi, jól bevált motívumot (tragikus szerelem) vegyít egy ugyancsak nagy hagyományú és mostanában újra igen divatos elemmel (etnikai és kulturális különbözőség). Kézenfekvő lenne, hogy a hamburgi török diaszpórához kapcsolódó történet, a korosodó (de határozottan karizmatikus) alkoholista csavargó (Cahit) és a csodaszép török lány (Sibel) szerelme valamiképpen a németek/nyugat vs. törökök/muszlimok erővonal mentén szolgáljon tanulságokkal, de – mondhatni, szerencsére – a film a hangsúlyt olyképpen helyezi át, hogy mindez a modernitás és a tradicionalitás ellentéteként jelenjen meg.
Sibel szigorú muszlim családjától szeretne menekülni, s egyetlen kiutat lát: álférjet kell találnia, hogy az álházasság fedezékében szabadon élhessen. Természetesen megfelelő török férfire is szüksége van tervéhez, választása Cahitra esik, akit egyik sikertelen öngyilkossági kísérlete után ismer meg a kórházban. Az önpusztító nihilista és az önpusztító hedonista kezdeti érdekházasságából és szigorúan praktikus funkciókra berendezett kapcsolatából – minő meglepetés – lassanként kezd kibontakozni egy nagy szerelem, amely még azelőtt tragikus véget ér, hogy valóban elkezdődhetne.
Cahit és Sibel története: akár egy archaikus szerelmi ballada, amolyan jófajta népköltés, és pontosan erre játszik rá a film szerkezete is, amennyiben történéseit egy tradicionális török zenekar útikönyveket idéző isztambuli háttér előtt előadott szerelmi balladája tagol fejezetekre. S ahogy a film egészében is csak látszólag fontos az etnikai színezet és sokkal fontosabb a tradíciókhoz való viszony, úgy a zenekar esetében is csak a zene tradicionális, amúgy elegáns öltönyben feszítenek.
A film rendkívüli erejének forrása a két főszereplő pompás játéka, ahogyan a két – teljesen másként – szilaj, önpusztító és kiúttalan figura lassú átalakulását, összecsiszolódását és tragédiába forduló sorsát megformálják. Kiemelendő még a hallatlan érzékkel adagolt humor, amely többnyire az emigráció és a tradíció tematikájához kapcsolódva bukkan elő, illetve a szereplők jellemét árnyalja. A Fallal szemben összességében szép példája annak, hogy a művészi siker legfőbb záloga az a bizonyos – nehezen meghatározható – arányérzék, semmi más.
Cikk értékelése: | | | | | | | | | | | | | szavazat: 1214 átlag: 5.47 |
|
|
|
|