KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1980/június
• Zsugán István: A filmnyelvi kísérletektől az új-narrativitásig Beszélgetés Bódy Gáborral a Nárcisz és Psyché készítése közben
• Faragó Vilmos: Kócsag jelenti Kojak Budapesten
• Kézdi-Kovács Zsolt: Filmes és mozis Georg Höllering (1898–1980)
VITA
• Lázár István: Czink Bélának van arca Vita filmjelenségekről – s még valamiről
• Galsai Pongrác: Lázár Istvánnal...
• Csala Károly: Ki mondta, hogy nincs arca...

• Hegedűs Zoltán: Felelet nincs Talán az ördög
• Almási Miklós: „Aki ezt olvassa, hüje” American Graffiti
• Béládi Miklós: Valamiért, valami mellett, valami ellen Filmstúdiók: számvetés és önértékelés III.
FESZTIVÁL
• Székely Gabriella: Derűs családi katasztrófák Dusanbe
• Bikácsy Gergely: A képzelet igazsága Lille

• Bikácsy Gergely: A született szemüveges Annie Hall
• N. N.: Woody Allen filmjei
• Molnár Gál Péter: Buster Keaton, Beckett bohóca
• Robinson David: Mozi-isten Indiában
• Hegyi Gyula: „Kultúrát istállóban nem terjeszthetünk”
LÁTTUK MÉG
• Veress József: Ászja
• Kulcsár Mária: Kicsi a kocsi, de erős
• Nagy András: Hajadon feleség
• Kulcsár Mária: Anton, a varázsló
• Bognár Éva: Halló, Kecskeszakáll!
• Hegedűs Tibor: A csendestárs
• Schéry András: Világvége közös ágyunkban
• Koltai Ágnes: Az egyik énekel, a másik nem
• Hegyi Gyula: Gyermekkorom kenyere
• Harmat György: Egy másik férfi és egy másik nő
• Józsa György Gábor: Szekfű vodkával
TELEVÍZÓ
• Csala Károly: Az „életszerűség” – és ami előtte van A televízió és a dokumentumjátékfilm
• Berkes Erzsébet: Litera-túra a képernyőn Irodalmi barangolások
• Ökrös László: Tévét néznek a tévében Adáshiba
• Kerényi Mária: A látvány: varázslat Beszélgetés Balassa Sándorral
TÉVÉMOZI
• Molnár Gál Péter: Iszákosok utcája
• Molnár Gál Péter: Szakadék
• Zalán Vince: Amerikai anzix
TELEVÍZÓ
• Gambetti Giacomo: Pártok, csatornák, jogszabályok Az olasz televízió
KÖNYV
• Beke László: „...Van saját Moholy-Nagy örökségünk”
• Máriássy Judit: Filmszínészek?
• Bádonfai Gábor: Olasz kismonográfia – magyar rendezőről
POSTA
• N. N.: Olvasói levél – Szerkesztői válasz

     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Kritika

Mélyen őrzött titkok

Múlt, nincs

Ágfalvi Attila

A balsorsok öröklődnek. Böszörményi Zsuzsa a magyar film szociográfiai hagyományát folytatja.

 

Egy film az ismeretlen anya kereséséről, egy film a kilátástalan jövővel vívott küzdelemről, egy film az emberek közti bizalom törékenységéről és az emberi lelkiismeretlenségről – kinek-kinek az ízlésére bízom, mit gondol az ilyesfajta felvezetésről. Böszörményi Zsuzsa ízléssel, mértéktartással és együttérzéssel forgatott a fent nevezett témákról, sőt teljesítményéért a 35. Filmszemle megosztott rendezési díját is elnyerte, tehát akinek ezek a hívószavak rokonszenvesek, nem fog csalódni, ha beül a moziba megnézni a Féltve őrzött titkokat. Ugyanakkor sajnos azok is tudhatják, mire számítsanak, akiknek ezek az önmagukban szép és nemes célok önmagukban csak fáradt és modoros közhelyek érzetét keltik, mivel a film ritkán haladja meg ezt a szintet. És ez nem a közreműködők tehetségén, a vállalás nehézségén, vagy az amúgy nyilván szűkös anyagi lehetőségeken múlott, hanem, érzésem szerint, egy olyan filmes formának az újbóli megjelenésén, ami évtizedekig „a művészfilmet” jelentette ugyan, de mára bebizonyosodott róla, hogy épp „művészi” kliséi akadályozzák meg abban, hogy témája mélyéig jusson.

A történet napjainkban játszódik: Irma nagykorú lesz, így elbocsátják az állami gyereknevelő intézetből; magzatát már előre eladta jól fizető kanadaiaknak, s csak annyi dolga van, hogy egy rémséges albérletben magát meghúzva vigyázzon kettejükre, amíg fel nem szállhat a Torontóba tartó repülőre, megszülni gyermekét. Ő azonban egy véletlennek köszönhetően keresni kezdi soha nem látott anyját; egy kissé sántító, de jószívű fiú is szegődik mellé, majd némi félreértések és újabb véletlenek után, anyjával is találkozva, hazaérkezik a bizonytalan életében legalább némi biztonságot adó szerelméhez.

Van valami alapvető baj az úgynevezett „igaz történetekből” forgatott filmekkel. Ha a rendező stilizálás nélkül, a valóságot kritikátlanul visszaállítani igyekezvén lépten-nyomon a történetbe és a szereplők modelljéül szolgáló karakterekbe fogózkodva próbálja rekonstruálni a történetet, akkor az eredmény a legtöbb esetben is csak halvány mása lehet annak az élménynek, amit a témából forgatott dokumentumfilm lenne képes adni. Ha pedig stilizálni kezd, elemeli filmjét a valóságtól, kiszűri esszenciáját, általánosítja mondanivalóját, akkor óhatatlanul felmerül a kérdés, miért épp a történetbe és az eredeti szereplők lélektanilag hitelesnek vélt megjelenítésébe kellene görcsösen fogózkodni? A kérdés persze költői, hiszen számtalan példa bizonyítja, hogy a megrendítő emberi sorsok a filmvásznon akkor jeleníthetők meg hitelesen, ha a rendező újrateremti őket, a maga képére formálja, és stilisztikai értelemben erőszakot tesz anyagán. Másképpen szólva, a film alkotóinak elsősorban magáról a filmezésről kell sokat tudniuk, hisz a történet úgyis magáért beszél.

Értelmetlen lenne újra leírni ezeket a köztudott megállapításokat, ha a magyar film történetét nem kísérné végig az a makacs hit, hogy megindító sorsok ősidők óta ugyanolyan receptek szerinti tálalása már önmagában is képes figyelemre méltó filmet eredményezni. Félreértés ne essék, nem a „trendi” vizuális tobzódást, a hatásvadász látványelemeket, a csavaros dramaturgiai megoldásokat hiányolom Böszörményi Zsuzsa filmjéből. Ő maga kínálja tálcán az összehasonlítási alapot, amikor Kati Outinent lépteti fel filmjében, s ezzel óhatatlanul Aki Kaurismäki szellemét idézi fel. A finn színésznő könnyedén, szépen hozza a tőle eddig látottaktól gyökeresen különböző jellemet, de jelenléte minden kritikánál egyértelműbbé teszi a film legsúlyosabb hibáját. Kati Outinen Kaurismäki filmjeiben ugyan mindig többé-kevésbé „ugyanazt játssza”, egyszerű teremtéseket, egyszerű eszközökkel, jelenlétének azonban mindig hihetetlen súlya, személyiségének pedig mélységes, megfejthetetlen titka van. Olcsó játék a szavakkal, de sajnos nagyon jellemző: a Féltve őrzött titkoknak mint filmnek semmilyen titka nincs; minden jelenete, minden jelleme lekerekített és sima, könnyen beazonosítható, számtalan előképpel rendelkezik, és semmi újat hozzájuk képest nem mond. Lehet beszélni persze a hol rémisztően durva, hol őrjítően felületes korunkban (s hozzá gyakran hasonló mozi-lenyomatán) ritkán látható emberi történetről, az empatikus látásmódról, az egyes jelenetek mögött rejlő, beláthatatlan mélységű tragédiákról (az intézetet elhagyó lányok elrablásának alapjául szolgáló, vérfagyasztó valóság önmagában is megérne egy filmet); meg lehet említeni Nagy Ervin néhol igazán megrázó alakítását, Fullajtár Andrea perfekt játékát, és persze mindenekelőtt Bagaméri Eszter elementárisan szuggesztív (ehhez képest tényleg mellékesen: szemledíjas) jelenlétét – de mindez a beszéd csak mellébeszélés lenne; ez a film ugyanis – ritka eset – kevesebb lett, mint alkotórészeinek összege. Ennél pedig nemcsak a néző, hanem maga a rendező – és főleg Irma története is többet érdemelt volna.

 


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2004/04 54-55. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=1883