|
Év
1980/június
|
Zsugán István: A filmnyelvi kísérletektől az új-narrativitásig Beszélgetés Bódy Gáborral a Nárcisz és Psyché készítése közben
Faragó Vilmos: Kócsag jelenti Kojak Budapesten
Kézdi-Kovács Zsolt: Filmes és mozis Georg Höllering (1898–1980)
VITA
Lázár István: Czink Bélának van arca Vita filmjelenségekről – s még valamiről
Galsai Pongrác: Lázár Istvánnal...
Csala Károly: Ki mondta, hogy nincs arca...
Hegedűs Zoltán: Felelet nincs Talán az ördög
Almási Miklós: „Aki ezt olvassa, hüje” American Graffiti
Béládi Miklós: Valamiért, valami mellett, valami ellen Filmstúdiók: számvetés és önértékelés III.
FESZTIVÁL
Székely Gabriella: Derűs családi katasztrófák Dusanbe
Bikácsy Gergely: A képzelet igazsága Lille
Bikácsy Gergely: A született szemüveges Annie Hall
N. N.: Woody Allen filmjei
Molnár Gál Péter: Buster Keaton, Beckett bohóca
Robinson David: Mozi-isten Indiában
Hegyi Gyula: „Kultúrát istállóban nem terjeszthetünk”
LÁTTUK MÉG
Veress József: Ászja
Kulcsár Mária: Kicsi a kocsi, de erős
Nagy András: Hajadon feleség
Kulcsár Mária: Anton, a varázsló
Bognár Éva: Halló, Kecskeszakáll!
Hegedűs Tibor: A csendestárs
Schéry András: Világvége közös ágyunkban
Koltai Ágnes: Az egyik énekel, a másik nem
Hegyi Gyula: Gyermekkorom kenyere
Harmat György: Egy másik férfi és egy másik nő
Józsa György Gábor: Szekfű vodkával
TELEVÍZÓ
Csala Károly: Az „életszerűség” – és ami előtte van A televízió és a dokumentumjátékfilm
Berkes Erzsébet: Litera-túra a képernyőn Irodalmi barangolások
Ökrös László: Tévét néznek a tévében Adáshiba
Kerényi Mária: A látvány: varázslat Beszélgetés Balassa Sándorral
TÉVÉMOZI
Molnár Gál Péter: Iszákosok utcája
Molnár Gál Péter: Szakadék
Zalán Vince: Amerikai anzix
TELEVÍZÓ
Gambetti Giacomo: Pártok, csatornák, jogszabályok Az olasz televízió
KÖNYV
Beke László: „...Van saját Moholy-Nagy örökségünk”
Máriássy Judit: Filmszínészek?
Bádonfai Gábor: Olasz kismonográfia – magyar rendezőről
POSTA
N. N.: Olvasói levél – Szerkesztői válasz
|
|
|
|
|
|
|
Láttuk mégMég egy kis pánikPápai Zsolt
Az altáji-alpári vígjátékok dömpingjének korában igazán örvendetes, hogy akad néhány régi vágású szakember, aki megpróbál szemben úszni az árral, és fittyet hányva az ízlésterroristákra, kizárólag klasszicizáló stílű produkciókban gondolkozik. A két évtizede precíz hollywoodi kismesterként számon tartott Harold Ramis a kilencvenes évek első felében kelt munkáival (Idétlen időkig; Közös többszörös) bebizonyította, hogy a komédiák frontján nem csupán a gusztustalankodásnak van piaca, és szép eredmények érhetőek el a hagyományosabb vonalvezetésű művekkel is. Hogy mennyire jelentős eredmények, azt a három éve készült Csak egy kis pánik igazolta a legegyértelműbben: a pánikbetegségben szenvedő maffiózó és az őt kúráló pszichiáter közötti kapcsolatról fanyar humorú jelenetek sorában beszámoló film a gyártó cég, továbbá a rendező és színészek – köztük De Niro – pályafutásának legnagyobb anyagi sikerét jelentette.
Sajnálatos, hogy Ramis mostanra mintha kezdene kifogyni az ötletekből, legalábbis ezt jelzi, hogy remake-et készít (A bájkeverő), illetve folytatásba fog (Még egy kis pánik). Pedig az elmegyenge gengszter és a finomkodó pszichiáter újabb kalandjait terítő mese az expozícióban igen sokat ígér: a meglehetőst kimódolt konfliktus – miszerint a hatóság az orvos lakásában helyezi el a beteget – ellenére a film az első félórában nemhogy tartja a korábbi epizód színvonalát, de némiképp felül is üti azt. A parádés kezdés után azonban a Még egy kis pánikot is eléri a sorozatfilmek örök nyavalyája, az önismétlés kényszere, és a produkció innentől szimpla sitcommá satnyul. Az alkotók kifogynak a szuszból, a hároméves rákészülés a projektre csupán félórára elegendő ötletet szült – mindezzel együtt azonban nem kétséges, hogy a film még ebben a formájában is több invenciót tartalmaz, mint a kortárs fősodorbeli komédiák java.
Cikk értékelése: | | | | | | | | | | | | | szavazat: 935 átlag: 5.64 |
|
|
|
|