|
|
Év
 
 
     
      
 
 
1980/június
|
• Zsugán István: A filmnyelvi kísérletektől az új-narrativitásig Beszélgetés Bódy Gáborral a Nárcisz és Psyché készítése közben
• Faragó Vilmos: Kócsag jelenti Kojak Budapesten
• Kézdi-Kovács Zsolt: Filmes és mozis Georg Höllering (1898–1980)
VITA
• Lázár István: Czink Bélának van arca Vita filmjelenségekről – s még valamiről
• Galsai Pongrác: Lázár Istvánnal...
• Csala Károly: Ki mondta, hogy nincs arca...
• Hegedűs Zoltán: Felelet nincs Talán az ördög
• Almási Miklós: „Aki ezt olvassa, hüje” American Graffiti
• Béládi Miklós: Valamiért, valami mellett, valami ellen Filmstúdiók: számvetés és önértékelés III.
FESZTIVÁL
• Székely Gabriella: Derűs családi katasztrófák Dusanbe
• Bikácsy Gergely: A képzelet igazsága Lille
• Bikácsy Gergely: A született szemüveges Annie Hall
• N. N.: Woody Allen filmjei
• Molnár Gál Péter: Buster Keaton, Beckett bohóca
• Robinson David: Mozi-isten Indiában
• Hegyi Gyula: „Kultúrát istállóban nem terjeszthetünk”
LÁTTUK MÉG
• Veress József: Ászja
• Kulcsár Mária: Kicsi a kocsi, de erős
• Nagy András: Hajadon feleség
• Kulcsár Mária: Anton, a varázsló
• Bognár Éva: Halló, Kecskeszakáll!
• Hegedűs Tibor: A csendestárs
• Schéry András: Világvége közös ágyunkban
• Koltai Ágnes: Az egyik énekel, a másik nem
• Hegyi Gyula: Gyermekkorom kenyere
• Harmat György: Egy másik férfi és egy másik nő
• Józsa György Gábor: Szekfű vodkával
TELEVÍZÓ
• Csala Károly: Az „életszerűség” – és ami előtte van A televízió és a dokumentumjátékfilm
• Berkes Erzsébet: Litera-túra a képernyőn Irodalmi barangolások
• Ökrös László: Tévét néznek a tévében Adáshiba
• Kerényi Mária: A látvány: varázslat Beszélgetés Balassa Sándorral
TÉVÉMOZI
• Molnár Gál Péter: Iszákosok utcája
• Molnár Gál Péter: Szakadék
• Zalán Vince: Amerikai anzix
TELEVÍZÓ
• Gambetti Giacomo: Pártok, csatornák, jogszabályok Az olasz televízió
KÖNYV
• Beke László: „...Van saját Moholy-Nagy örökségünk”
• Máriássy Judit: Filmszínészek?
• Bádonfai Gábor: Olasz kismonográfia – magyar rendezőről
POSTA
• N. N.: Olvasói levél – Szerkesztői válasz
|
 |
|
 |
|
|
|
|
KrónikaClaude Sautet (1924–2000)Ádám Péter
Az élet dolgai című 1969-es filmjében lassított felvételen látni a karambolozó főhős (Michel Piccoli) életének végtelenségig nyújtott utolsó másodperceit. De mintha – néhány fiatalkori filmjétől eltekintve – Claude Sautet egész életműve is egyetlen hosszúra nyúló jelenetet rögzítene, egy társadalmi réteg, a francia középpolgárság lassú haláltusáját. Annak a süllyedő világnak az agóniáját, amelynek a hetvenhat esztendős korában elhunyt rendező egyszerre volt érzékeny krónikása és kritikus megfigyelője.
Sautet, aki Claude Autant-Lara asszisztenseként kezdte a pályát, egyik legnagyobb tudású rendezője volt a francia filmszakmának. Nem volt olyan roskatag filmterv vagy rozoga forgatókönyv, amelyet tanácsaival és ötleteivel ne tudott volna ismét talpra állítani. Nemhiába nevezte Truffaut „a forgatókönyvek foltozóvargájának”.
Jóllehet Sautet a saját filmjeinek forgatókönyveire is nagy gondot fordított, hiba volna a jól megírt script, a dialógus felől közelíteni a műveihez. Ő nem is annyira a pergő párbeszédeknek, mint inkább a szavakba nem foglalható érzéseknek, a sokatmondó csöndeknek, a fájdalmas hallgatásoknak volt a mestere. És a legjobb filmjei – mint például az 1991-es Dermedt szív vagy utolsó alkotása, az 1995-ös Nelly és Monsieur Arnaud – nem is annyira a cselekménnyel, mint inkább sajátos hangulatukkal, különleges atmoszférájukkal ejtenek rabul.
Ez a pasztellszínekkel dolgozó „impresszionizmus” azonban Sautet-nál párhuzamos a megfigyelés szinte szociológiai alaposságával. Talán nincs is rajta kívül még egy rendező, aki ennyi gyöngédséggel, ennyi ironikus elfogulatlansággal örökítette volna meg a hetvenes-nyolcvanas évek francia burzsoáziájának diszkrét báját. Bár az is igaz, hogy az az aggályoskodó precizitás, amellyel hőseit a társadalomban elhelyezi, olykor csaknem nevetségessé válik: van abban valami parodisztikus túlzás, ahogyan a gondtalan jómódban élő középkáder hősei az élet nagy válságait elemzik a bisztrók és kávéházak gomolygó cigarettafüstjében.
Claude Sautet a francia lélekelemzés nagy hagyományának volt folytatója; s bár sokszor sütötték rá az akadémizmus meg az ódivatúság bélyegét, klasszikus veretű filmjeivel (és ezt a Delluc-díjtól a Cèsarig ívelő elismerések is bizonyítják) jó ideje mintája, mércéje, valamiféle archetípusa a francia játékfilmnek. Nemhiába mondta Jacques Rivette – bár igaz, egészen más összefüggésben –, hogy „olyan érzése van az embernek, mintha Franciaországban minden második filmnek Claude Sautet volna a rendezője...”
| Cikk értékelése: |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  | szavazat: 1195 átlag: 5.37 |
 |
|
|
|
