|
Év
1980/június
|
Zsugán István: A filmnyelvi kísérletektől az új-narrativitásig Beszélgetés Bódy Gáborral a Nárcisz és Psyché készítése közben
Faragó Vilmos: Kócsag jelenti Kojak Budapesten
Kézdi-Kovács Zsolt: Filmes és mozis Georg Höllering (1898–1980)
VITA
Lázár István: Czink Bélának van arca Vita filmjelenségekről – s még valamiről
Galsai Pongrác: Lázár Istvánnal...
Csala Károly: Ki mondta, hogy nincs arca...
Hegedűs Zoltán: Felelet nincs Talán az ördög
Almási Miklós: „Aki ezt olvassa, hüje” American Graffiti
Béládi Miklós: Valamiért, valami mellett, valami ellen Filmstúdiók: számvetés és önértékelés III.
FESZTIVÁL
Székely Gabriella: Derűs családi katasztrófák Dusanbe
Bikácsy Gergely: A képzelet igazsága Lille
Bikácsy Gergely: A született szemüveges Annie Hall
N. N.: Woody Allen filmjei
Molnár Gál Péter: Buster Keaton, Beckett bohóca
Robinson David: Mozi-isten Indiában
Hegyi Gyula: „Kultúrát istállóban nem terjeszthetünk”
LÁTTUK MÉG
Veress József: Ászja
Kulcsár Mária: Kicsi a kocsi, de erős
Nagy András: Hajadon feleség
Kulcsár Mária: Anton, a varázsló
Bognár Éva: Halló, Kecskeszakáll!
Hegedűs Tibor: A csendestárs
Schéry András: Világvége közös ágyunkban
Koltai Ágnes: Az egyik énekel, a másik nem
Hegyi Gyula: Gyermekkorom kenyere
Harmat György: Egy másik férfi és egy másik nő
Józsa György Gábor: Szekfű vodkával
TELEVÍZÓ
Csala Károly: Az „életszerűség” – és ami előtte van A televízió és a dokumentumjátékfilm
Berkes Erzsébet: Litera-túra a képernyőn Irodalmi barangolások
Ökrös László: Tévét néznek a tévében Adáshiba
Kerényi Mária: A látvány: varázslat Beszélgetés Balassa Sándorral
TÉVÉMOZI
Molnár Gál Péter: Iszákosok utcája
Molnár Gál Péter: Szakadék
Zalán Vince: Amerikai anzix
TELEVÍZÓ
Gambetti Giacomo: Pártok, csatornák, jogszabályok Az olasz televízió
KÖNYV
Beke László: „...Van saját Moholy-Nagy örökségünk”
Máriássy Judit: Filmszínészek?
Bádonfai Gábor: Olasz kismonográfia – magyar rendezőről
POSTA
N. N.: Olvasói levél – Szerkesztői válasz
|
|
|
|
|
|
|
Láttuk mégTúszharcKöves Gábor
Technikai kivitelezés és történetvezetés: szögezzük le már most, Taylor Hackford ismeri és gyakorolja mindkettő mesterfogásait. Legutóbbi, ugyancsak a Warner pénzén készített filmje (Az ördög ügyvédje) abban a szűk esztendőben került a mozikba, amikor a stúdió kétségbeesett könyvelői már egy halvány sikernek is tudtak örülni. Abban az évben valószínűleg sokan köszönhették állásukat a Pacinót ördöggé maszkírozó látványos tanmesének. Most eljött az idő, hogy viszonozzák a szívességet. Mert ha egy film olyan sokba kerül, mint a Túszharc, minimális követelmény a jéghegynek ütköző óceánjáró, a dinoszaurusz-invázió, a kungfu-akrobatika. Ezzel szemben Hackford méregdrága, világutazó filmjéről ordít az ódivatúság: ebben az újságcikk-valóságból merítő egzotikus románcban drótok és huzalok helyett érzelmeik irányítják a hősöket. A szüzsé igen egyszerű: Thorne (Crowe – Mitchum és Bogart nyomában), a hivatásos túsz-szabadító – miután cége, anyagi megfontolásból, megtagadja a segítséget – saját szakállára elvállalja Peter Bowman, a busás váltságdíj reményében túszul ejtett mérnök kiszabadítását. A jótettre szakmai tisztessége és Bowman felesége, Alice (Ryan – ideges vibrálása figyelemreméltó) iránti érzelmei sarkallják. Nem Casablancán, Dél-Amerikában történik mindez. A tempó úgy változik, ahogy a műfajok váltják egymást: ha thriller (ki üzletel Bowman-életével; politikus, üzletember, gerilla?) – feszes, ha akció (túsz-szabadítás) – még feszesebb, ha románc, mérsékelt lágyság. Három film két órában egy jegy áráért! Épp olyan ez, mint az egyetlen dobozból álló, mindennel felszerelt zene-torony: hamar kiderül, a multifunkciós szerkezet kétségtelenül praktikus, ámbár igazán tiszta és mély hangot egyetlen funkciója sem képes produkálni.
Cikk értékelése: | | | | | | | | | | | | | szavazat: 1113 átlag: 5.72 |
|
|
|
|