|
Év
1980/június
|
Zsugán István: A filmnyelvi kísérletektől az új-narrativitásig Beszélgetés Bódy Gáborral a Nárcisz és Psyché készítése közben
Faragó Vilmos: Kócsag jelenti Kojak Budapesten
Kézdi-Kovács Zsolt: Filmes és mozis Georg Höllering (1898–1980)
VITA
Lázár István: Czink Bélának van arca Vita filmjelenségekről – s még valamiről
Galsai Pongrác: Lázár Istvánnal...
Csala Károly: Ki mondta, hogy nincs arca...
Hegedűs Zoltán: Felelet nincs Talán az ördög
Almási Miklós: „Aki ezt olvassa, hüje” American Graffiti
Béládi Miklós: Valamiért, valami mellett, valami ellen Filmstúdiók: számvetés és önértékelés III.
FESZTIVÁL
Székely Gabriella: Derűs családi katasztrófák Dusanbe
Bikácsy Gergely: A képzelet igazsága Lille
Bikácsy Gergely: A született szemüveges Annie Hall
N. N.: Woody Allen filmjei
Molnár Gál Péter: Buster Keaton, Beckett bohóca
Robinson David: Mozi-isten Indiában
Hegyi Gyula: „Kultúrát istállóban nem terjeszthetünk”
LÁTTUK MÉG
Veress József: Ászja
Kulcsár Mária: Kicsi a kocsi, de erős
Nagy András: Hajadon feleség
Kulcsár Mária: Anton, a varázsló
Bognár Éva: Halló, Kecskeszakáll!
Hegedűs Tibor: A csendestárs
Schéry András: Világvége közös ágyunkban
Koltai Ágnes: Az egyik énekel, a másik nem
Hegyi Gyula: Gyermekkorom kenyere
Harmat György: Egy másik férfi és egy másik nő
Józsa György Gábor: Szekfű vodkával
TELEVÍZÓ
Csala Károly: Az „életszerűség” – és ami előtte van A televízió és a dokumentumjátékfilm
Berkes Erzsébet: Litera-túra a képernyőn Irodalmi barangolások
Ökrös László: Tévét néznek a tévében Adáshiba
Kerényi Mária: A látvány: varázslat Beszélgetés Balassa Sándorral
TÉVÉMOZI
Molnár Gál Péter: Iszákosok utcája
Molnár Gál Péter: Szakadék
Zalán Vince: Amerikai anzix
TELEVÍZÓ
Gambetti Giacomo: Pártok, csatornák, jogszabályok Az olasz televízió
KÖNYV
Beke László: „...Van saját Moholy-Nagy örökségünk”
Máriássy Judit: Filmszínészek?
Bádonfai Gábor: Olasz kismonográfia – magyar rendezőről
POSTA
N. N.: Olvasói levél – Szerkesztői válasz
|
|
|
|
|
|
|
Láttuk mégAz ördög jobb és bal kezeGáti Péter
Terence Hill és Bud Spencer. Elegendő ezt a két nevet kiejteni ahhoz, hogy a kommersz-filmek rendíthetetlen rajongói és rezignált ellenlábasai ne csak sejtsék, de biztosan tudják is: milyen produkciót várhatnak.
E.B.Clucher (alias Enzo Barboni) már-már gombnyomásra működő filmautomatája ezúttal sem mond csütörtököt. Tisztességes üzletként, a mozijegy áráért cserébe századszor is ugyanazt az árut kínálja. Kizárva tehát minden meglepetés, kínos reklamáció vagy fintorgó fanyalgás. A termék védjegye, az azonos minőséget garantáló biztosíték maga a pörölyöklű, tréfás kedvű duó. Bújjanak akár rendőrök, afrikai vadászok, vagy alvilági gazfickók ruhájába, iszonyatos pofonjaikról, faarccal kiosztott, megrendítő erejű nyakleveseikről könnyedén rájuk ismerhetünk. Eleinte még szórakoztatónak tűnt a két úr ténykedése, a balegyenesekből jobb-horgokba torkolló epizódözönök egyike-másika pedig elvétve még megkülönböztető jegyekkel is büszkélkedhetett. A Spencer-Hill féle cirkuszi attrakció kiötlői és végrehajtói azonban már egy ideje kezdik megsínyleni a magas szériaszám megkövetelte tartós igénybevételt. Clucher és – mindig ugyanazt az egy filmet, ráadásul ugyanúgy forgató – csoportja tehetetlen: a rúgások, letaglózások közti rövid szünetekben vesszük észre, hogy ez a magát önálló műfajjá kinőtt pankrációs mutatvány reménytelenül elfáradt. Életre pofozásához még a kék szemű Terence-nek és a mackós Budnak sincs elég ereje.
Cikk értékelése: | | | | | | | | | | | | | szavazat: 1395 átlag: 5.4 |
|
|
|
|