|
Év
1980/június
|
Zsugán István: A filmnyelvi kísérletektől az új-narrativitásig Beszélgetés Bódy Gáborral a Nárcisz és Psyché készítése közben
Faragó Vilmos: Kócsag jelenti Kojak Budapesten
Kézdi-Kovács Zsolt: Filmes és mozis Georg Höllering (1898–1980)
VITA
Lázár István: Czink Bélának van arca Vita filmjelenségekről – s még valamiről
Galsai Pongrác: Lázár Istvánnal...
Csala Károly: Ki mondta, hogy nincs arca...
Hegedűs Zoltán: Felelet nincs Talán az ördög
Almási Miklós: „Aki ezt olvassa, hüje” American Graffiti
Béládi Miklós: Valamiért, valami mellett, valami ellen Filmstúdiók: számvetés és önértékelés III.
FESZTIVÁL
Székely Gabriella: Derűs családi katasztrófák Dusanbe
Bikácsy Gergely: A képzelet igazsága Lille
Bikácsy Gergely: A született szemüveges Annie Hall
N. N.: Woody Allen filmjei
Molnár Gál Péter: Buster Keaton, Beckett bohóca
Robinson David: Mozi-isten Indiában
Hegyi Gyula: „Kultúrát istállóban nem terjeszthetünk”
LÁTTUK MÉG
Veress József: Ászja
Kulcsár Mária: Kicsi a kocsi, de erős
Nagy András: Hajadon feleség
Kulcsár Mária: Anton, a varázsló
Bognár Éva: Halló, Kecskeszakáll!
Hegedűs Tibor: A csendestárs
Schéry András: Világvége közös ágyunkban
Koltai Ágnes: Az egyik énekel, a másik nem
Hegyi Gyula: Gyermekkorom kenyere
Harmat György: Egy másik férfi és egy másik nő
Józsa György Gábor: Szekfű vodkával
TELEVÍZÓ
Csala Károly: Az „életszerűség” – és ami előtte van A televízió és a dokumentumjátékfilm
Berkes Erzsébet: Litera-túra a képernyőn Irodalmi barangolások
Ökrös László: Tévét néznek a tévében Adáshiba
Kerényi Mária: A látvány: varázslat Beszélgetés Balassa Sándorral
TÉVÉMOZI
Molnár Gál Péter: Iszákosok utcája
Molnár Gál Péter: Szakadék
Zalán Vince: Amerikai anzix
TELEVÍZÓ
Gambetti Giacomo: Pártok, csatornák, jogszabályok Az olasz televízió
KÖNYV
Beke László: „...Van saját Moholy-Nagy örökségünk”
Máriássy Judit: Filmszínészek?
Bádonfai Gábor: Olasz kismonográfia – magyar rendezőről
POSTA
N. N.: Olvasói levél – Szerkesztői válasz
|
|
|
|
|
|
|
Láttuk mégA tizenötéves kapitányTamás Amaryllis
A fáma szerint a tizenéves Jules Verne egyszer egy Indiába induló hajóra szegődött, hogy bejárja az emberi szabadság egyetlen és utolsó színterét: az óceánt. Apja az utolsó pillanatban szedte le a háromárbocosról, hogy a jogi pályára irányítsa. Később mégis sokat vitorlázott, saját hajóján járta a Földközi-tengert.
A tizenötéves kapitány Verne kalandos „ifjúsági” regényének 1986-os, hagyományos feldolgozása. A nagyüzemileg működtetett tömeges turizmus, a komputeres hajótervezés évtizedeiben felfoghatatlan minisztériumnak tűnik a néhány emberöltőnyivel ezelőtti hosszú, tengeri utazások és szárazföldi kalandozások néha kegyetlen, néha felejthetetlenül szép élményeinek átélt és túlélt valósága. Fantáziánkat meghaladja a Verne-hősök „szenvedni lehet, feladni nem” életkaland létformája. Irigyen bámuljuk, hogy a szinte teljes életüket idegen vizeken, kikötőkben élő kereskedő halászok – köztük egy tizenötéves hajósinas, Dick Send – egy másfajta tér- és időélménnyel – miként veszik tudomásul az ember illetékességét saját sorsa, élete irányításának tekintetében, és miként ragaszkodnak ehhez az egyedüli illetékességhez. Kóbor parti szelekkel dacolva, áramlásokat meglovagolva, kizárólag csillagnavigációs számításokra és eszközökre támaszkodva meghiúsítani a gazfickó Negoro ármánykodásait – Dick számára ez a valós élet egy szelete – nem vérszegény „szeleburdi vakáció” anyu, apu, kis-testvérek és a pszichológiai tanácsadó égisze alatt...
Cikk értékelése: | | | | | | | | | | | | | szavazat: 1120 átlag: 5.4 |
|
|
|
|