|
Év
1980/június
|
Zsugán István: A filmnyelvi kísérletektől az új-narrativitásig Beszélgetés Bódy Gáborral a Nárcisz és Psyché készítése közben
Faragó Vilmos: Kócsag jelenti Kojak Budapesten
Kézdi-Kovács Zsolt: Filmes és mozis Georg Höllering (1898–1980)
VITA
Lázár István: Czink Bélának van arca Vita filmjelenségekről – s még valamiről
Galsai Pongrác: Lázár Istvánnal...
Csala Károly: Ki mondta, hogy nincs arca...
Hegedűs Zoltán: Felelet nincs Talán az ördög
Almási Miklós: „Aki ezt olvassa, hüje” American Graffiti
Béládi Miklós: Valamiért, valami mellett, valami ellen Filmstúdiók: számvetés és önértékelés III.
FESZTIVÁL
Székely Gabriella: Derűs családi katasztrófák Dusanbe
Bikácsy Gergely: A képzelet igazsága Lille
Bikácsy Gergely: A született szemüveges Annie Hall
N. N.: Woody Allen filmjei
Molnár Gál Péter: Buster Keaton, Beckett bohóca
Robinson David: Mozi-isten Indiában
Hegyi Gyula: „Kultúrát istállóban nem terjeszthetünk”
LÁTTUK MÉG
Veress József: Ászja
Kulcsár Mária: Kicsi a kocsi, de erős
Nagy András: Hajadon feleség
Kulcsár Mária: Anton, a varázsló
Bognár Éva: Halló, Kecskeszakáll!
Hegedűs Tibor: A csendestárs
Schéry András: Világvége közös ágyunkban
Koltai Ágnes: Az egyik énekel, a másik nem
Hegyi Gyula: Gyermekkorom kenyere
Harmat György: Egy másik férfi és egy másik nő
Józsa György Gábor: Szekfű vodkával
TELEVÍZÓ
Csala Károly: Az „életszerűség” – és ami előtte van A televízió és a dokumentumjátékfilm
Berkes Erzsébet: Litera-túra a képernyőn Irodalmi barangolások
Ökrös László: Tévét néznek a tévében Adáshiba
Kerényi Mária: A látvány: varázslat Beszélgetés Balassa Sándorral
TÉVÉMOZI
Molnár Gál Péter: Iszákosok utcája
Molnár Gál Péter: Szakadék
Zalán Vince: Amerikai anzix
TELEVÍZÓ
Gambetti Giacomo: Pártok, csatornák, jogszabályok Az olasz televízió
KÖNYV
Beke László: „...Van saját Moholy-Nagy örökségünk”
Máriássy Judit: Filmszínészek?
Bádonfai Gábor: Olasz kismonográfia – magyar rendezőről
POSTA
N. N.: Olvasói levél – Szerkesztői válasz
|
|
|
|
|
|
|
Láttuk mégDagályZalán Vince
Az eltűnt, majd megtalált mosolyok filmje, mondhatnánk a ma divatos szlogen-fogalmazásmód frappáns felületességét utánozva az ausztrál Gilliam Armstrong alkotásáról, melynek fő színtere egy kis, óceánparti település, annak is lakókocsikból álló, komfortos szegénynegyede. Valójában szomorkás mű. Szomorkás, mert a rendező maga is elérzékenyül a történettől: egy fiatal anya elhagyja leánygyermekét, majd, évek múltán, véletlenül ráakad s – kellő bonyodalmak után – egymásra találnak, együtt folytatják életüket. Szomorkás, mert ennek az elérzékenyült-ségnek a tónusa uralja a képsorokat.
Nem, Gilliam Armstrong előadásmódjában nincs semmi ízléstelen, netán giccses. Ellenkezőleg: kifejezetten mértéktartó. A rockzene csak annyit szól, amennyi szükséges, a falu kanbuliján pénzért vetkőző anya csak addig vetkőzik, amíg..., a sírásból nem lesz zokogás, a részegségből okádás, a szerelmeskedésből szexjelenet, és sorolhatnánk tovább a példákat. De hát tudjuk: a mértéktartás nemcsak a bölcsesség, a megfontolt életstratégia jellemzője lehet, hanem a középszeré is. A tisztességes, jószándékú középszeré, amely mindenről csak annyit mond, amennyit már mindenki tud, s amely hangulattá desztillálja a szenvedélyt, miközben az érzelmek uralmának dicsőségét zengi. Ilymódon mértéktartó, lektűrfilm a Dagály is. Szereplőinek szomorkás mosolya olyan ismerős, mintha nem is egy távoli földrész filmrendezőjének kamerája láttatná velünk.
Cikk értékelése: | | | | | | | | | | | | | szavazat: 1278 átlag: 5.55 |
|
|
|
|