|
Év
1980/június
|
Zsugán István: A filmnyelvi kísérletektől az új-narrativitásig Beszélgetés Bódy Gáborral a Nárcisz és Psyché készítése közben
Faragó Vilmos: Kócsag jelenti Kojak Budapesten
Kézdi-Kovács Zsolt: Filmes és mozis Georg Höllering (1898–1980)
VITA
Lázár István: Czink Bélának van arca Vita filmjelenségekről – s még valamiről
Galsai Pongrác: Lázár Istvánnal...
Csala Károly: Ki mondta, hogy nincs arca...
Hegedűs Zoltán: Felelet nincs Talán az ördög
Almási Miklós: „Aki ezt olvassa, hüje” American Graffiti
Béládi Miklós: Valamiért, valami mellett, valami ellen Filmstúdiók: számvetés és önértékelés III.
FESZTIVÁL
Székely Gabriella: Derűs családi katasztrófák Dusanbe
Bikácsy Gergely: A képzelet igazsága Lille
Bikácsy Gergely: A született szemüveges Annie Hall
N. N.: Woody Allen filmjei
Molnár Gál Péter: Buster Keaton, Beckett bohóca
Robinson David: Mozi-isten Indiában
Hegyi Gyula: „Kultúrát istállóban nem terjeszthetünk”
LÁTTUK MÉG
Veress József: Ászja
Kulcsár Mária: Kicsi a kocsi, de erős
Nagy András: Hajadon feleség
Kulcsár Mária: Anton, a varázsló
Bognár Éva: Halló, Kecskeszakáll!
Hegedűs Tibor: A csendestárs
Schéry András: Világvége közös ágyunkban
Koltai Ágnes: Az egyik énekel, a másik nem
Hegyi Gyula: Gyermekkorom kenyere
Harmat György: Egy másik férfi és egy másik nő
Józsa György Gábor: Szekfű vodkával
TELEVÍZÓ
Csala Károly: Az „életszerűség” – és ami előtte van A televízió és a dokumentumjátékfilm
Berkes Erzsébet: Litera-túra a képernyőn Irodalmi barangolások
Ökrös László: Tévét néznek a tévében Adáshiba
Kerényi Mária: A látvány: varázslat Beszélgetés Balassa Sándorral
TÉVÉMOZI
Molnár Gál Péter: Iszákosok utcája
Molnár Gál Péter: Szakadék
Zalán Vince: Amerikai anzix
TELEVÍZÓ
Gambetti Giacomo: Pártok, csatornák, jogszabályok Az olasz televízió
KÖNYV
Beke László: „...Van saját Moholy-Nagy örökségünk”
Máriássy Judit: Filmszínészek?
Bádonfai Gábor: Olasz kismonográfia – magyar rendezőről
POSTA
N. N.: Olvasói levél – Szerkesztői válasz
|
|
|
|
|
|
|
Láttuk mégAlsino és a kondorkeselyűNóvé Béla
Miguel Littin legújabb filmje láttán egyfolytában azon töpreng az ember, miért van, hogy a világ igazságtartalékai az utóbbi időben oly igen megfogyatkoztak, hogy a politikai filmek hitelfedezete annyira megcsappant. A terror és nyomor, a kiszolgáltatottság és elesettség látleletei mintha erejüket vesztették volna, részint a tanúként hívott közönség közönye, részint a tetemrehívók kétes igyekezete folytán. Meglehet, ehelyütt illetlenül irodalmiasnak hat, de ide visszhangzanak a szavak, melyeket Lessing Bölcs Náthánja az örökségen civódók fejére olvas: „Ti mindannyian megcsalt csalók vagytok!”
E ránktestált, illékony örökség pedig nem egyéb, mint hogy szabadnak, embernek születtünk. Még akkor is, ha ezt az adott világ, környezetünk szüntelenül kétségbe vonja. Gyerekként repülni vágyunk, mint Alsino, elhajózni messzi vizekre; aztán egyszer csak lezuhanunk, s hullákat találunk illúzióink kéklő habjai közt. És innentől már minden halad tovább a politikum kényszerpályáján a szokványos jelképek szemaforjait követve. Megnyomorítóink – hisz Latin-Amerikában vagyunk! – természetesen katonák, a tömeggyilkosok egy diktatúra hazai és importált bérencei. A levegőben nem mi repkedünk önfeledten, hanem egy modern kondorlégió gép-keselyűi. Vágyaink bujkáló partizánlétre kényszerülnek, s az ősrengeteg mélyén tenyésznek tovább.
Miguel Littinnek, a chilei emigráció tiszteletre méltó, immár legendás alakjának ez a filmje a forradalmár romantika gyenge parafrázisa, tartalmilag és formailag egyaránt rosszul sikerült teremtmény – akárcsak főhőse, a hatás kedvéért nyomorékká tett bennszülött kisfiú, aki szomorú és magányos természeti lényként bóklászik egy véres polgárháború színterein. Didaktikus politikai célzattal idezsúfolt érzelgősség és brutalitás – mindez felemás dramaturgiai, filmnyelvi preparátumban.
Emiatt, hogy végül részvét helyett csupán csalódást érzünk...
Cikk értékelése: | | | | | | | | | | | | | szavazat: 1036 átlag: 5.47 |
|
|
|
|