|
Év
1980/június
|
Zsugán István: A filmnyelvi kísérletektől az új-narrativitásig Beszélgetés Bódy Gáborral a Nárcisz és Psyché készítése közben
Faragó Vilmos: Kócsag jelenti Kojak Budapesten
Kézdi-Kovács Zsolt: Filmes és mozis Georg Höllering (1898–1980)
VITA
Lázár István: Czink Bélának van arca Vita filmjelenségekről – s még valamiről
Galsai Pongrác: Lázár Istvánnal...
Csala Károly: Ki mondta, hogy nincs arca...
Hegedűs Zoltán: Felelet nincs Talán az ördög
Almási Miklós: „Aki ezt olvassa, hüje” American Graffiti
Béládi Miklós: Valamiért, valami mellett, valami ellen Filmstúdiók: számvetés és önértékelés III.
FESZTIVÁL
Székely Gabriella: Derűs családi katasztrófák Dusanbe
Bikácsy Gergely: A képzelet igazsága Lille
Bikácsy Gergely: A született szemüveges Annie Hall
N. N.: Woody Allen filmjei
Molnár Gál Péter: Buster Keaton, Beckett bohóca
Robinson David: Mozi-isten Indiában
Hegyi Gyula: „Kultúrát istállóban nem terjeszthetünk”
LÁTTUK MÉG
Veress József: Ászja
Kulcsár Mária: Kicsi a kocsi, de erős
Nagy András: Hajadon feleség
Kulcsár Mária: Anton, a varázsló
Bognár Éva: Halló, Kecskeszakáll!
Hegedűs Tibor: A csendestárs
Schéry András: Világvége közös ágyunkban
Koltai Ágnes: Az egyik énekel, a másik nem
Hegyi Gyula: Gyermekkorom kenyere
Harmat György: Egy másik férfi és egy másik nő
Józsa György Gábor: Szekfű vodkával
TELEVÍZÓ
Csala Károly: Az „életszerűség” – és ami előtte van A televízió és a dokumentumjátékfilm
Berkes Erzsébet: Litera-túra a képernyőn Irodalmi barangolások
Ökrös László: Tévét néznek a tévében Adáshiba
Kerényi Mária: A látvány: varázslat Beszélgetés Balassa Sándorral
TÉVÉMOZI
Molnár Gál Péter: Iszákosok utcája
Molnár Gál Péter: Szakadék
Zalán Vince: Amerikai anzix
TELEVÍZÓ
Gambetti Giacomo: Pártok, csatornák, jogszabályok Az olasz televízió
KÖNYV
Beke László: „...Van saját Moholy-Nagy örökségünk”
Máriássy Judit: Filmszínészek?
Bádonfai Gábor: Olasz kismonográfia – magyar rendezőről
POSTA
N. N.: Olvasói levél – Szerkesztői válasz
|
|
|
|
|
|
|
Angyali üdvözletÉlet-balettKornis Mihály
Ritka őszinte film. Vörösmartysan zokogó film. Mégsem igazán nagy film, jóllehet zseniális epizódokkal tarkított, és színészvezetése is forradalmian új; mély, egyszersmind finom megfigyelésekkel teli, de kissé széteső és ritmustalan film; önmagában hibátlan töredékei nehezen akaródznak összeállni egyetlen műegésszé; hiányzik a filmből a nagy művekre jellemző melegség, bizonyos könnyedség és csönd – egyszóval nem elég egyszerű. (Jelesnél azért hiányolom a tökélyt, mert ő egészen kivételes képességű alkotó.) A körülmények görcsében élő művész görcsösen készített, görcsösen nagyszabású filmje az Angyali üdvözlet. Ha Jeles pályakezdése óta évente két-három filmet készíthetne – amit tehetsége szerint kiérdemelne, invenciója és ereje is lenne hozzá – minden bizonnyal oldódna benne a kényszeres igyekezet, hogy a világ minden nagy és igazi problémájára egyetlen filmben és „amúgy mellékesen” izzadjon felületes választ, a bűnbeesettség kérdésétől a herakleitosi hermetikumokig. A film pesszimizmusa igaz, korunk történelmére nézve mélységesen jogosult, Madách művére azonban – így – nem jellemző. Madách ugyanis erkölcsös ember volt, és minden ellenkező híreszteléssel szemben: hitt az Istenben. Hinni pedig annyit tesz (keresztény értelemben): a hihetetlenben hinni, az eszkatologikus fejlődés mikéntjébe (is) vetett, rendíthetetlen hittel hinni. Ez élteti naiv-didaktikus filozófiai tanmeséjét: a hit paradoxiája – Ádám, Éva és Lucifer (a háttérben láthatatlanul pedig az Úr) kontinuus jelenléte a világban és a színpadon, „halhatatlanságuk” immanens módon tartalmazza ezt az igazságot. Alapjában véve ezért nem drámai Madách műve, a szó ősi, pogány értelmében.
Jeles valószínűleg megértette, hogy Az ember tragédiája máig ható bubája, egyedüli varázsa (amitől még mindig – ha nehezen is – végignézhető és olvasható) a NAIVITÁSBAN van. A hit „naivitásában”. Ezért szólal meg a mű olyan erővel a filmvásznon, mint magyar színpadon talán még soha, a nagyszerűen kreatívvá tett gyerekek előadásában: a gyerekek maguk – létükkel – cáfolnak rá a szöveg és a rendező más-más módon heroikus-dagályos és némileg spekulatív pesszimizmusára, s teszik talányosán „kétértelművé”: vagyis egyértelművé a Teremtő (Isten; Madách Imre; Jeles András) szándékát a Mű (világ; drámai költemény; film) értelmét illetően: Bizony mondom nektek, ha meg nem tértek és olyanok nem lesztek, mint a kis gyermekek, semmiképpen nem mentek be a mennyek országába. (Máté ev. 18,3.) A probléma csak az, hogy Jeles időnként visszaél a gyermekek határtalan bizalmával (hitével), és ellentétben a Mindenhatóval, aki az embernek korlátlan szabad akaratot adott, ő néha a gyerekek imádandóan tiszta szemlélete mögé bújva, a saját – többnyire kifejezetten szellemes, de azért „poénszagú” – létfilozófiai ötleteit és egyéb elgondolásait mint „spontán” gyermeki improvizációkat árusítja ki – és ez, őszintén szólva, mindannyiszor elkedvetlenített.
Mégis, mindennek ellenére ez a film művészi színvonala és káprázatos színészvezetése révén kiemelkedik az utóbbi néhány év magyar filmterméséből.
Cikk értékelése: | | | | | | | | | | | | | szavazat: 1704 átlag: 5.42 |
|
|
|
|