|
Év
1980/június
|
Zsugán István: A filmnyelvi kísérletektől az új-narrativitásig Beszélgetés Bódy Gáborral a Nárcisz és Psyché készítése közben
Faragó Vilmos: Kócsag jelenti Kojak Budapesten
Kézdi-Kovács Zsolt: Filmes és mozis Georg Höllering (1898–1980)
VITA
Lázár István: Czink Bélának van arca Vita filmjelenségekről – s még valamiről
Galsai Pongrác: Lázár Istvánnal...
Csala Károly: Ki mondta, hogy nincs arca...
Hegedűs Zoltán: Felelet nincs Talán az ördög
Almási Miklós: „Aki ezt olvassa, hüje” American Graffiti
Béládi Miklós: Valamiért, valami mellett, valami ellen Filmstúdiók: számvetés és önértékelés III.
FESZTIVÁL
Székely Gabriella: Derűs családi katasztrófák Dusanbe
Bikácsy Gergely: A képzelet igazsága Lille
Bikácsy Gergely: A született szemüveges Annie Hall
N. N.: Woody Allen filmjei
Molnár Gál Péter: Buster Keaton, Beckett bohóca
Robinson David: Mozi-isten Indiában
Hegyi Gyula: „Kultúrát istállóban nem terjeszthetünk”
LÁTTUK MÉG
Veress József: Ászja
Kulcsár Mária: Kicsi a kocsi, de erős
Nagy András: Hajadon feleség
Kulcsár Mária: Anton, a varázsló
Bognár Éva: Halló, Kecskeszakáll!
Hegedűs Tibor: A csendestárs
Schéry András: Világvége közös ágyunkban
Koltai Ágnes: Az egyik énekel, a másik nem
Hegyi Gyula: Gyermekkorom kenyere
Harmat György: Egy másik férfi és egy másik nő
Józsa György Gábor: Szekfű vodkával
TELEVÍZÓ
Csala Károly: Az „életszerűség” – és ami előtte van A televízió és a dokumentumjátékfilm
Berkes Erzsébet: Litera-túra a képernyőn Irodalmi barangolások
Ökrös László: Tévét néznek a tévében Adáshiba
Kerényi Mária: A látvány: varázslat Beszélgetés Balassa Sándorral
TÉVÉMOZI
Molnár Gál Péter: Iszákosok utcája
Molnár Gál Péter: Szakadék
Zalán Vince: Amerikai anzix
TELEVÍZÓ
Gambetti Giacomo: Pártok, csatornák, jogszabályok Az olasz televízió
KÖNYV
Beke László: „...Van saját Moholy-Nagy örökségünk”
Máriássy Judit: Filmszínészek?
Bádonfai Gábor: Olasz kismonográfia – magyar rendezőről
POSTA
N. N.: Olvasói levél – Szerkesztői válasz
|
|
|
|
|
|
|
Láttuk mégNőrablásKoltai Ágnes
Peter Grenville Becketje óta alig született olyan remek, valódi történelmi film, mint a 14. századi Szerbiát, a délszláv kultúrát bemutató Banović Strahinja (amelyet nálunk, ki tudja miért, a kalózvirtust idéző Nőrablás címmel forgalmaznak). Peter Grenville és Vatroslav Mimica kivételes érzékkel ragadta meg az Atlantiszként elsüllyedt múltat; nem pusztán az osztályharcok történetét ábrázolják, hanem a személyiség drámáját (ők talán még Flaubert pompázatos Szalambóját is meg tudnák filmesíteni). Igaz, nemes irodalmi művet dolgoztak fel: Grenville Anouilh Becket, vagy Isten becsülete című drámáját, Mimica egy középkori délszláv hősi éneket.
Egy fájdalmas hősi ének és egy freskó őrzi Strahinja bán emlékét, aki nemcsak elrabolt asszonyát vette vissza az „Anatóliai Sátántól”, a kegyetlenkedéseiről hírhedt török vezértől, hanem bátran szembeszállt a pusztító ősi szokásjoggal is. Strahinja a papok néma fenyegetése ellenére sem veszi el önkezével hűtlen felesége szeme világát. Jóllehet férfibecsületét kockáztatja, s kipenderül az olyannyira áhított hatalomból is, de cserébe megleli lelki békéjét.
Bár Mimica nem fékezi fantáziáját a harci düh és a középkori kegyetlenkedések felidézésében (tobzódik a karóba húzás, lefejezés, nőgyalázás látványában), ám filmje valójában egy kifinomult lélek rajza. Strahinja reneszánsz értelemben vett személyiség: amikor vét atyái törvényei ellen, a szerelem, a morál, az egyéniség jogát védi. S közben felsejlik a török veszély árnyékában gyermeki tudatlansággal civódó szerb nemesség sorstragédiája is: 1389-ben, Rigómezőn a papság, a szent kard és a talizmán már nem nyújtott oltalmat a janicsárok ellen.
Cikk értékelése: | | | | | | | | | | | | | szavazat: 1030 átlag: 5.53 |
|
|
|
|