|
Év
1980/június
|
Zsugán István: A filmnyelvi kísérletektől az új-narrativitásig Beszélgetés Bódy Gáborral a Nárcisz és Psyché készítése közben
Faragó Vilmos: Kócsag jelenti Kojak Budapesten
Kézdi-Kovács Zsolt: Filmes és mozis Georg Höllering (1898–1980)
VITA
Lázár István: Czink Bélának van arca Vita filmjelenségekről – s még valamiről
Galsai Pongrác: Lázár Istvánnal...
Csala Károly: Ki mondta, hogy nincs arca...
Hegedűs Zoltán: Felelet nincs Talán az ördög
Almási Miklós: „Aki ezt olvassa, hüje” American Graffiti
Béládi Miklós: Valamiért, valami mellett, valami ellen Filmstúdiók: számvetés és önértékelés III.
FESZTIVÁL
Székely Gabriella: Derűs családi katasztrófák Dusanbe
Bikácsy Gergely: A képzelet igazsága Lille
Bikácsy Gergely: A született szemüveges Annie Hall
N. N.: Woody Allen filmjei
Molnár Gál Péter: Buster Keaton, Beckett bohóca
Robinson David: Mozi-isten Indiában
Hegyi Gyula: „Kultúrát istállóban nem terjeszthetünk”
LÁTTUK MÉG
Veress József: Ászja
Kulcsár Mária: Kicsi a kocsi, de erős
Nagy András: Hajadon feleség
Kulcsár Mária: Anton, a varázsló
Bognár Éva: Halló, Kecskeszakáll!
Hegedűs Tibor: A csendestárs
Schéry András: Világvége közös ágyunkban
Koltai Ágnes: Az egyik énekel, a másik nem
Hegyi Gyula: Gyermekkorom kenyere
Harmat György: Egy másik férfi és egy másik nő
Józsa György Gábor: Szekfű vodkával
TELEVÍZÓ
Csala Károly: Az „életszerűség” – és ami előtte van A televízió és a dokumentumjátékfilm
Berkes Erzsébet: Litera-túra a képernyőn Irodalmi barangolások
Ökrös László: Tévét néznek a tévében Adáshiba
Kerényi Mária: A látvány: varázslat Beszélgetés Balassa Sándorral
TÉVÉMOZI
Molnár Gál Péter: Iszákosok utcája
Molnár Gál Péter: Szakadék
Zalán Vince: Amerikai anzix
TELEVÍZÓ
Gambetti Giacomo: Pártok, csatornák, jogszabályok Az olasz televízió
KÖNYV
Beke László: „...Van saját Moholy-Nagy örökségünk”
Máriássy Judit: Filmszínészek?
Bádonfai Gábor: Olasz kismonográfia – magyar rendezőről
POSTA
N. N.: Olvasói levél – Szerkesztői válasz
|
|
|
|
|
|
|
Láttuk mégNem akarok felnőniSzentistványi Rita
„Nem keresek többé választ a kérdésekre, kérdéseket keresek a válaszokhoz. Nem tudom, ki vagyok, nem tudom, létezem-e egyáltalán!” – egy tizenegy éves fiú mondja ezeket a mondatokat, s tucatjával idézhetnénk hasonlókat Kay Pollak filmjéből.
Az alaphelyzet már-már közhelyszerű: a stabil családi élet hiányát szenvedő, biológiai és társadalmi identitászavarokkal küszködő gyerek nekivág a nagyvárosnak. Kiürült világ, csődbe ment életek stációit járja végig. A végletes, olykor morbiditás határát súroló szituációk törvényszerűen mutatnak egy irányba: a perifériára. De a rendező – aki egyben a forgatókönyv társszerkesztője is – nem bízott csak a szimbolikusan értelmezhető képek erejében, s kis hősével többször el is mondatja, hogy ő önmagát, s a csak önmagában megvalósítható szabadságot keresi. A szimbólum így a filmben allegóriává egyszerűsödik. Az egzisztencialista filozófia hétköznapivá oldódott fogalomrendszere pedig gyomorszorítóan bizarrá teszi a filmet.
A kis Thomas Fryk mindent el tud játszani, mindent el tud hitetni. Szinte ki vagyunk neki szolgáltatva. Ugyanakkor a néző valamiféle egészséges életösztönnel kapkod levegő után: nem lehet, hogy ezt s így megfogalmazhatja egy gyerek. Mert ha mégis, akkor már minden mindegy, s legfeljebb a rezignáció és a depresszió között választhatunk.
Cikk értékelése: | | | | | | | | | | | | | szavazat: 1060 átlag: 5.63 |
|
|
|
|