|
Év
1980/június
|
Zsugán István: A filmnyelvi kísérletektől az új-narrativitásig Beszélgetés Bódy Gáborral a Nárcisz és Psyché készítése közben
Faragó Vilmos: Kócsag jelenti Kojak Budapesten
Kézdi-Kovács Zsolt: Filmes és mozis Georg Höllering (1898–1980)
VITA
Lázár István: Czink Bélának van arca Vita filmjelenségekről – s még valamiről
Galsai Pongrác: Lázár Istvánnal...
Csala Károly: Ki mondta, hogy nincs arca...
Hegedűs Zoltán: Felelet nincs Talán az ördög
Almási Miklós: „Aki ezt olvassa, hüje” American Graffiti
Béládi Miklós: Valamiért, valami mellett, valami ellen Filmstúdiók: számvetés és önértékelés III.
FESZTIVÁL
Székely Gabriella: Derűs családi katasztrófák Dusanbe
Bikácsy Gergely: A képzelet igazsága Lille
Bikácsy Gergely: A született szemüveges Annie Hall
N. N.: Woody Allen filmjei
Molnár Gál Péter: Buster Keaton, Beckett bohóca
Robinson David: Mozi-isten Indiában
Hegyi Gyula: „Kultúrát istállóban nem terjeszthetünk”
LÁTTUK MÉG
Veress József: Ászja
Kulcsár Mária: Kicsi a kocsi, de erős
Nagy András: Hajadon feleség
Kulcsár Mária: Anton, a varázsló
Bognár Éva: Halló, Kecskeszakáll!
Hegedűs Tibor: A csendestárs
Schéry András: Világvége közös ágyunkban
Koltai Ágnes: Az egyik énekel, a másik nem
Hegyi Gyula: Gyermekkorom kenyere
Harmat György: Egy másik férfi és egy másik nő
Józsa György Gábor: Szekfű vodkával
TELEVÍZÓ
Csala Károly: Az „életszerűség” – és ami előtte van A televízió és a dokumentumjátékfilm
Berkes Erzsébet: Litera-túra a képernyőn Irodalmi barangolások
Ökrös László: Tévét néznek a tévében Adáshiba
Kerényi Mária: A látvány: varázslat Beszélgetés Balassa Sándorral
TÉVÉMOZI
Molnár Gál Péter: Iszákosok utcája
Molnár Gál Péter: Szakadék
Zalán Vince: Amerikai anzix
TELEVÍZÓ
Gambetti Giacomo: Pártok, csatornák, jogszabályok Az olasz televízió
KÖNYV
Beke László: „...Van saját Moholy-Nagy örökségünk”
Máriássy Judit: Filmszínészek?
Bádonfai Gábor: Olasz kismonográfia – magyar rendezőről
POSTA
N. N.: Olvasói levél – Szerkesztői válasz
|
|
|
|
|
|
|
Láttuk mégA tirnovói cárnőLajta Gábor
Ha kiváló írók műveit filmesítik meg, eltekintve a brutális hamisításoktól, az alapanyag ott él a képekben, eredeti fordulatai, fontosabb részei átderengenek, mint ruhán a test. S ha nem tudjuk is az okát, sejtjük, érezzük az írói gondolkodás jelenlétét. A közepes feldolgozásokban ez inkább idegen szövet a műben, különösen, ha a rendező egyszerűen ”hű” kíván maradni a regényhez, novellához.
Pedig Janko Jankovnak, a tapasztalt bolgár rendezőnek is ez utóbbi lehetett a célja. Emilijan Sztanev azonos című regényéből forgatott filmet. A tirnovói cárnő egy parasztlány, s a helyszín sem az ősi cári székhely, hanem poros, unalmas kisváros a XIX. század végén. Ha a lassú indítás és a szokványos beállítások után már lemondtunk arról, hogy a jól kiválasztott szereplők fiziognómiáján és a reális városképen kívül kapjunk valamit magától a filmtől, ha pusztán a meseszövésre figyelünk, akkor érdekessé kezd válni a főszereplő, a felvilágosult doktor nagyon is gyarló konfliktusa: a választás kínossága szép és hasznos – az érzéki „tirnovói cárnő” és a tüdőbajos, de gazdag Eleonóra – között. A film érzelmi hőhulláma a cselédként fölvett, de szeretőként tartott parasztlány kijátszásával tetőződik. Ezekben a jelenetekben nagyon pontos a doktort alakító színész: pusztán fegyelmezett mozdulataival váltja ki ellenszenvünket. Az együttlélegző pillanatokon kívül azonban a közönyt közönyösen, az unalmat unalmasán adja vissza A tirnovói cárnő.
Cikk értékelése: | | | | | | | | | | | | | szavazat: 1221 átlag: 5.61 |
|
|
|
|